Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)

Dr. Ravasz Tibor: A vízrendezés agronómiai alapjai és termesztéstechnikai kapcsolatai

hatásfokú kihasználását és nem öncélú megváltoztatását kell szem előtt tartanunk.

Az ökonómiai vagy üzemi és társadalmi értékhatárok, egyes kivételektől eltekintve, általában jól meghatározzák az agronómiái területhasználat üzemeltetési szintjét, fejlesztési lehetőségeit. Gyakorlatilag ma inkább az a jellemző, hogy az ökológiai lehetőségek teljes kihasználását az ökonómiai korlátok még sokkal inkább mérséklik, mint más, pl. tudományelméleti tényezők. Hogy mi és meddig éri meg az egyén, a csoport, a társadalom vagy az emberiség szempontjából, ez mindig reális mérlegelést igényel.

Az ökológiai kereteket a technikai fejlődés módosítja. Példának említhető akár a teljes gépi művelés, akár a talajmelioratív eljárások kifejlesztése. Az ökonómiai kereteket a társadalmi igények a fejlődéssel változóan határozzák meg. Mezőgazdasági üzemeink ipari befolyásoltságát, a manufakturális, kézi munkára alapozott nagygazdaságok átalakulását, iparszerű, gépi bázisú termesztését szintén az ökonómiai körülmények változása tette lehetővé, illetve kényszerítette ki.

Mindebből következően megállapíthatjuk, hogy a földhasználat, s ezen belül is a szántóföldi növénytermesztés, fejlődésében is bonyolult természeti keretű rendszer, amelynek alapja ugyan a talaj termékenysége — a termőtalaj —, de felújulóképességét ma már mindinkább az emberi, társadalmi erőforrások, igények, átgondolt ráhatások együttes eredménye tartja fenn és szabályozza.

Az agronómiái célú területi vízrendezési igényt a területhasználati alaptényezők legalább olyan mértékben befolyásolják, mint maga az eredeti termőhely. Eredeti vízforrása — a természetes csapadék — a szántóföldi használatban is változatlanul meghatározó valamennyi agronómiái tényező szempontjából. Hozzá csak alkalmazkodhat az agronómia — és annak minden területi tényezője —, mert közvetlen módosítására egyelőre nincs reális lehetősége. A csapadékkal való gazdálkodás — a talajon keresztül — ezért minden agronómiái célú vízrendezés eredményességének meghatározója és végrehajtásának kiindulóalapja. A biológiai vízfelhasználás lehetőségét az öntözés mint külső, nem a területhez tartozó vízforrás növelheti ugyan, de az öntözést követő esetleges csapadékvíztöbblet már feltétlen az agronómiái hatás romlását idézi elő, ha elvezetése nem megoldott. (Vízfoltos kipusztulás, a gépi munkák akadályoztatása, a területi termőképesség differenciálódása stb.) A nem öntözött területeken a véletlenszerű csapadék az egyetlen vízforrás, ami éghajlatilag meghatározottan állandó érték, a szántóterületek hozama pedig növekvő. Az agronómiái célú vízrendezésnek erre az ellentmondásos termőhelyi helyzetre is tekintettel kell lenni. Hogy egy adott területről mikor, mennyi a levezetendő víztöbblet, az csak a csapadék és az agronómiái területhasználat függvényében határozható meg.

36