Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
4. Leíró éghajlattan - 4.2 Az éghajlatok osztályozása
pontosítható, ha az éghajlat következmenyeként jelentkező természeti tényezőket és jelenségeket is figyelembe veszi (például a természetes növénytakarót vagy a különböző hidrológiai adottságokat). A leíró jellegű éghajlat-osztályozás, ha a leírás alapjául választott kritériumok fizikai, éghajlati és földrajzi szempontból korrektek, nagyon előnyös olyan szempontból, hogy tetszés szerint tovább finomítható és szükség szerint részletezhető, az éghajlatok területi ábrázolására jól alkalmazható. A földrajzi elemzésnél ezért elsősorban ezek az éghajlati felosztások hasznosíthatók. Az első lépést a leíró éghajlat-osztályozás terén 1879-ben Supan tette meg, aki a trópusi és mérsékelt övét a 20 °C évi középhőmérséklet izotermájával, a mérsékelt és poláris övét pedig a maximális havi középhőmérséklet 10 °C értékű izotermájával választotta el egymástól. Ez már kétségkívül jelentős lépés volt a valósághű éghajlati felosztás felé, de csak egyetlen éghajlati elemre támaszkodott, ami nyilván nem lehet elégséges. A leíró éghajlat-osztályozás terén már viszonylag korán találkozunk olyan figyelemre méltó törekvésekkel, amelyek az éghajlati viszonyok következményeként előálló hidrológiai jelenségeket teszik az osztályozás alapjává. Az első gondolatot ehhez Vojejkov adta 1884-ben, aki a folyók által szállított vízmennyiségek éghajlati vonatkozásaira mutatott rá, és a folyók vízjárása alapján 8 csoportból álló éghajlati rendszert készített. Ezt az osztályozást a később rendelkezésre álló bővebb hidrológiai adatok alapján Penck 1910-ben továbbfejlesztette. Klímafelosztása nagyon alkalmas arra, hogy általa a szárazföldek vízgazdálkodásába betekintsünk. Az egyik legelterjedtebb és ma is alkalmazott éghajlati felosztás Koppén nevéhez fűződik. A múlt század végén kifejlesztett, de végleges alakját 1918-ban elnyert éghajlat-osztályozása a hőmérséklet és a csapadék havi és évi átlagértékeiből, éven belüli szokásos eloszlásából indult ki. Ezek alapján öt éghajlati főövet különböztetett meg, amelyeket felvett számszerű kritériumokkal rögzített. Az öt főövet tovább osztva 11 alapvető éghajlati típust állapított meg, s ezek további szempontok alapján még más részkörzetek megállapítását tették lehetővé. A Koppén-féle éghajlati felosztás előnye, hogy az éghajlati típusokat számszerűen rögzített kritériumok alapján alkotja meg, s a figyelembe vett éghajlati tényezők kapcsolatba hozhatók a hő- és vízháztartás alakulásával. További előnye didaktikai szemléletessége, a típusok jó ábrázolhatósága. Fogyatékossága viszont, hogy számszerű értékei sokszor önkényesek és merevek, kisebb területekre történő alkalmazása kérdéses és ellentmondásos. Ennek ellenére a globális földrajzi elemzésben jól használható. A Koppén-féle éghajlat-osztályozás részletes ismertetésére a következőkben még visszatérünk. E klímarendszerezés továbbfejlesztésének tekinthető Trewartha 1937-ben közzétett éghajlat-osztályozása. Ez az osztályozás abban ad többet a Koppén-féle felosztásnál, hogy kevésbé kötődik számértékekhez, ezért kevésbé merev, nagyobb súlyt helyez a minőségbeli különbségekre, jobban tekintetbe veszi a növényföldrajzi adottságokat, s bizonyos mértékben kitér az éghajlat genetikus tényezőire is. Véleményünk szerint ezért Koppén rendszerénél alkalmasabb az éghajlatok földrajzi szempontú 231
