Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
3. Fizikai klimatológia - 3.4 A Föld éghajlatának múltja, éghajlat-ingadozások
A földtörténeti középkor (mezozoikum) első szakaszában a triászban tovább folytatódott a felmelegedés. A glaciális nyomok eltűnnek, s a déli félteke triász szénrétegei ott is csapadékos, meleg éghajlatra vallanak. Európa nagy részén viszont száraz éghajlat uralkodott. A jura időszakból kimutatható európai kőszénképződés kontinensünk csapadékosabbá válását igazolja. A poláris területek jelentősen lehűlnek, az éghajlat zonalitása fokozódik. A krétában a növény- és állatvilág elterjedése az északi féltekén a juráénál is fokozottabb éghajlati övezetességet mutat. A mediterrán területeken nedves, meleg trópusi klíma uralkodott. Sarki jegesedés jelenlétére nincsen bizonyíték, így az éghajlat a mainál melegebb volt. A földtörténeti harmadidőszak éghajlatának rekonstruálása már jóval biztosabb, mert bővebben tárhatók fel az e korból származó éghajlatjelző maradványok. Általánosságban megállapítható, hogy a melegebb éghajlatú övék a sarkokhoz közelebb helyezkedtek el mint ma. A sarkvidékeken is mérsékelt övi klíma uralkodott, amit az bizonyít, hogy egyes fafajok maradványai egészen a pólusokig megtalálhatók. Az európai szárazföld éghajlatának meleg nedves jellegét tükrözi a nagymérvű barnaszénképződés. A harmadidőszak végén a pliocénben lassú lehűlés kezdődött, a hőmérséklet fokozatosan elérte a maihoz hasonló értékeket. A földtörténeti negyedidőszak kezdete a pleisztocén új éghajlati jelleget hozott magával, az eljegesedést. A pleisztocén viszonylag közelmúlt eseményei éghajlati vonatkozásban részleteiben is tanulmányozhatók. A pleisztocén eljegesedések az eddigi vizsgálatok szerint az egész Földön egyidőben jöttek létre. Az északi féltekén több nagy eljegesedési góc keletkezett: Észak-Amerikában, Szibériában, Észak-Európá- ban, az Alpok területén és Közép-Ázsia hegységi tájain. A Milankovics—Bacsók-féle elmélet alapján a Föld pályaelemeinek periodikus változását figyelembe véve kiszámítható mintegy 600 ezer évre visszamenőleg az egyes övekre jutó besugárzás mennyisége. A pályaelemekkel végzett számítások alapján a 65° északi szélességre meghatározott nyári félévi besugárzás intenzitásának változásait a 3.32. ábra szemlélteti. A sugárzásminimumok idején alakultak a földtörténeti negyedidőszak azon eljegesedései, amelyeket Günz, Mindéi, Riss és Würm jégkorszakoknak neveznek (ezek több szakaszból állottak), míg a közbülső maximumok a melegebb interglaciálisokat jelölik ki. A Milankovics—Bacsák-féle elmélet jól magyarázza a negyedidőszak jégkorszakait és a közbenső interglaciálisokat, de nem tud kielégítő magyarázatot adni a közöttük levő nagy hőmérsékleti különbségekre és az interglaciálisok eltérő jellegére sem. Például az Alpok keleti előterében, tehát Magyarország nyugati tájain is a jégkorszakok idején a hajdani növényzet elterjedéséből megállapítható, hogy a valószínű évi középhőmérséklet mintegy —3 °C lehetett, a januári középhőmérséklet — 14 °C, a júliusi 10°C körül alakult. Ma viszont ott az évi középhőmérséklet 9—10 °C, a januári — 1 °C, a júliusi 19—20 °C, tehát legalább 10—12 fokkal melegebb jelenlegi klímánk, mint a negyedidőszaki eljegesedések idején lehetett. Ezzel szemben a 208
