Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)
Aszályok - Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy aszályai
Az Alföld aszályossága 1930-ban különösen a június volt nagyon száraz. A mezőgazdaság a legnagyobb veszteséget Pest, Békés, Csongrád és Csanád vármegyékben szenvedte (Berényi 1930). Az aszályosság 1935-ben tetőzött, de az aszály okait elemző viták már az évtized elején is nagy hullámokat vertek. A korabeli sajtóban az ármentesítés és belvízrendezés megtervezőit és végrehajtóit az Alföld kiszárításával vádolták, főként ezeknek a beavatkozásoknak tulajdonítva a talaj kiszáradását, a talajvízszint lesüllyedését, sőt-a nagyfokú párolgás megszűnéséből eredeztetve - az esők elmaradását s a mindezekhez járuló elszikesedést is. A vádakat többek között Kenessey (1931) és Réthly (1933) utasította vissza, többévtizedes megfigyelési adatokkal igazolva azok tarthatatlanságát. Válaszuk lényege: az éghajlatot, nagy vidékek átlagos időjárási képét, helyi emberi beavatkozással megváltoztatni nem lehet, mert az időjárás megnyilatkozásában olyan erős és periodikusan visszatérő természeti hatások jutnak érvényre, amelyek mellett minden emberi beavatkozás elenyészően kicsiny. A vitába bekapcsolódott Kaán (1933) is, aki leszögezte, hogy ilyen országos, sőt rendszerint az egész kontinensre kiterjedő kedvezőtlen klímajelenséget sem erdőtelepítésekkel, sem fásításokkal nem lehet leküzdeni. 1934-ben a tavaszi aszály okozta a fő gondot. Úgyszólván az ország minden részében óriási csapadékhiányok mutatkoztak. A legnagyobb negatív anomáliák - érdekes módon - a Dunántúlon voltak (Bognár 1935a). 1935- ben a nyári szárazság országszerte rendkívüli méreteket öltött. Az esőmennyiség oly feltűnően kevés volt, hogy a nagy csapadékhiány valósággal elemi csapásként sújtotta a gazdaságot, különösen a Duna-Tisza közének Nagykőröstől Kiskunfélegyházáig, sőt Kistelekig húzódó részét, Szentes és Kunhegyes környékét, valamint majdnem egész Békés megyét. Az aszály főleg a növénytermesztésben okozott nagy károkat, melyeket a májusi fagyok csak tetéztek, de az aszály érzékenyen érintette az állatállományt is. „így pl. Debrecen városa megengedte a pásztoroknak, hogy a Hortobágyról az erdei legelőkre hajtsák a jószágot. A kisült, kiégett legelőkön a jószág annyira legyengült, hogy szekéren kellett őket átvinni, mert a saját lábukon nem tudtak volna menni. ” (Bognár 1935b). Az 1930-as évek aszályainak hatására fölértékelődött a víz szerepe, előtérbe kerültek a természetes csapadék megőrzését elősegítő agrotechnikai módszerek, és egyre nyilvánvalóbbá vált az öntözés szükségessége (Gesztelyi Nagy 1936, Kreybig 1938). Az aszály és az öntözés kérdését 1936- ban-élénk viták közepette-az Országgyűlés is megtárgyalta (Réthly 1937). Az egyik képviselő az 1934. évi aszálykárt 100 millió pengőre, az 1935. évit 126 millió pengőre becsülte. Több fölszólaló az éghajlat megváltozásáért ismételten az ármentesítést és a belvízrendezést okolta. Ezekre a laikus vélekedésekre rövidesen rácáfolt az 1936-tal kezdődő nedves időjárási periódus s az 1940^12. évi katasztrofális belvíz. Az 1940-es évek aszályairól viszonylag keveset írtak. 1946-ban főleg április, augusztus és szeptember volt száraz, az augusztus pedig egyúttal 287
