Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)
Aszályok - Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy aszályai
Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy aszályai vén, miután a takarmány szükséghez kemény tél is járult, daczára annak, hogy a gazdák a szalma födeleket, és szalma garádokat is feletették, rakásra döglöttek... 1797-ben Békésmegyében és környékén... A tavasziak alig nőttek félarasznyira, úgy hogy takaráskor a kasza nem hordta össze a termést, az őszi részben hasban sült, s a mely része kalászt hajtott is, jobbadán szem nélküli vak kalászt érlelt... A kukoricza nagy része nem kötött, kevés száron volt cső, s ezeken is kevés vagy semmi szem... Legelő, rét kiégett, kiaszott, még a tiszai rétek is kopárok, lesülve voltak” (Érkövy 1863). Az 1797. évi nagy szárazság miatt a Kiskunhalas határában lévő „minden rétek, úgymint idehaza a város alatt levő nagy nádas rét, Balotán, Eresztőn, Pirton, Kisteleken, Rekettyén és Bodogláron egészen kiszáradtak, Fejértóban is igen csekély víz maradtott, a kútak kiapadtak a víznek leszállása miatt... a tavakból a halak és halcsíkok végkép kivesztek, a vízi szárnyas állatok is kevesen mutatták magokat” (Tooth 1861). A 19. század első kétharmadában - több nagy árvíz ellenére - gyakoriak voltak az aszályos évek, pl. 1834., melynek szárazságát Széchenyi is megtapasztalhatta al-dunai útján: „Olly szárazságai, olly alacson állásrul, mint az idei, eg élő ember sem emlékezik... Nem akar esni az eső, s mi már nem tudunk hajózni; de ami több, még marháinkat sőt szinte magunkat se tudjuk eltartani, mert nincs eső!... De ugan szárazságink, mellyek, mint látszik, most többszer fordulnak elő, mint ezelőtt, nem sanyargatnak e még inkább, mint néhai vízáradásaink? Én azt hiszem, általányosan szólva, inkább vagyunk felettei szárazságok mint igen nag nedvességek kitéve, noha szinte negedrésze hazánknak mocsár vág kiöntési lapály” (Széchenyi 1893). Ha 1834-ben ez volt Széchenyi véleménye, akkor ma, amikor az árvíz- és belvízmentesítési munkálatok nyomán jóval kevesebb a mocsár és a ki öntési lapály, azt mondhatjuk, hogy a szárazságnak még sokkal jobban ki vagyunk téve, mint a nedvességnek, ugyanis az öntözés, melyet már Széchenyiék is a vízszabályozás következő lépésének tekintettek, még ma sem általános a Tisza-völgyben, a mezőgazdaságilag művelt területnek mindössze 10%-ára teljed ki. A 19. század kétségkívül legnagyobb, katasztrofális méretű aszálya 1863-ban alakult ki. „Már az 1861-ik esztendő is száraz volt, 1862-ben a szárazság még fokozódott, - ősszel a vetések alá a földet kellően megmunkálni nem lehetett, a tél hótalan, az 1863-iki tavasz kezdete csekély nyirkossága, utóbb a tavasz és a nyár felette aszályos volt” - írja fent idézett tanulmánya elején Érkövy Adolf. Az ínséges tér fölmérésére kiküldött királyi biztos jelentéséből többek között a következők derülnek ki: „Alsó Szabolcsmegében őszi, tavaszi egaránt silány, kaszálló, legelő semmi, kiszáradt a fűnek még töve is. A Hajdúságban az őszivetések június végén alig voltak araszni magasságúak, a kalászokban itt ott eg eg szorult szem. Zab, árpa még szomorúbb állapotban; kaszálló, legelő kiaszva telyesen. Debreczen nag kiterjedésű határa szintén ily vigasztalan, kiégett kopárság. Bihar megének déli részében 42 helység határa végkép lesülve. A nag Kunságban Karczag 70 ezer holdas határa mint afrikai sivatag, a tenyészetnek semmi nyoma. Kúnheges, Madaras, Kisújszállás, Turkevi, 270
