OVH: A vízgazdálkodás fejlesztésének alapjai és irányai. A Vízgazdálkodási Keretterv összefoglalása (OVH, 1984)
1. A magyar vízgazdálkodás történeti és természetföldrajzi adottságai
1. A MAGYAR VÍZGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETI ÉS TERMÉSZETFÖLDRAJZI ADOTTSÁGAI A vízgazdálkodás feladatait egyfelől a természeti, földrajzi adottságok, másfelől a gazdaságpolitikai célok határozzák meg. A mindenkori hidrológiai adottságok, valamint a víz iránti társadalmi szükségletek sokféle természeti tényező és emberi tevékenység által meghatározott folyamatok olyan kiragadott állapotai, amelyekben múltbeli változások kialakult következményei és még érvényesülő hatásai egyaránt jelen vannak. Egy adott időszakiban szükségessé váló intézkedések lehetséges módozatait Széchenyi István így fogalmazta meg: „A réginek az újjal célszerű egybeházasítása gyakran a dolog böl- csészete. Máskor a réginek gyökerestőli megsemmisítése és az újnak gyökeres felállítása szükséges.” Ez a fejezet a vízgazdálkodás történeti tendenciáit, valamint hidrológiai és földrajzi adottságaink főbb vonásait foglalja össze. 1.1. A vízgazdálkodás történeti adottságai A víz társadalmi szerepe és gazdasági jelentősége alapján a magyar vízgazdálkodás történeti fejlődésében két főbb korszakot lehet megkülönböztetni : — A honfoglalástól a 18. és 19. századbeli nagyszabású vízrendezésekig tartó úgynevezett ökológiai jellegű korszakot, amelyben a vízgazdálkodás és a gazdasági fejlődés alapja az ország hidrológiai és ökológiai potenciáljának hasznosítása volt, és — a 18. század végén kezdődött, majd a 19. század végétől általánossá vált technológiai jellegű korszakot, amelyben a vízgazdálkodás súlypontja fokozatosan a vízkár- elhárítási és vízszolgáltatási tevékenységre, valamint a vízhasználat államigazgatási szabályozására tolódott át. A magyarság a vizekkel való gazdálkodás alapjait valószínűleg már Közép-Ázsiában, illetve vándorlása során elsajátította. Ezt az örökséget a Kárpát-medence síkvidéki folyóinak adottságaira alkalmazva és továbbfejlesztve alakult ki a területhasználatnak az a sajátos módozata, amit társadalmi és gazdasági vetül etében ártéri gazdálkodásnak, vízgazdálkodási vonatkozásiban pedig fokrendszereken alapuló árvízi szabályozásnak nevezhetünk. Az ártéri gazdálkodás kezdeti eleme az árvízi elöntések után a mélyedésekben megrekedt vizeknek a terepadottságokhoz igazodó árkok („fokok”) segítségével történő visszavezetése és lehalászása volt. A fejlődés során a fokokat az árvízelöntések szabályozására is felhasználták. A hal és a vízj- élővilág sok más terméke (szárnyasok, nád, sás stb.) csak egyik eredménye volt az ártéri gazdálkodásnak. A többcélú területhasznosítás érdekében arra törekedtek, hogy a folyó áradásába minél nagyobb területeket vonjanak be, és a fokok, illetve csatornák segítségével hosszabb-rövidebb időre elárasz- szák, megöntözzék az ártér nádasait, rétjeit, legelőit, erdőit és művelt földjeit. A folyók víz- szintjének süllyedésével a károssá váló vizeket az ártérről ugyancsak a fokrendszereken keresztül vezették vissza. A sokrétű vízhasználatra utol, hogy ebben a korszakban a helyi és a távolsági közlekedés, valamint a szállítás legnagyobbrészt vízi úton történt, az őrléshez és a kézműiparhoz szükséges energiát pedig a vízikerekek szolgáltatták. Az egész gazdasági szerkezet és a lakosság életmódja ökológiai irányzatú, vagyis a terület vízjárási adottságaihoz alkalmazkodó volt. A szükséges műszaki és intézményi szabályozásról — gazdasági tevékenységük szerves részeként — maguk a vízhasználók gondoskodtak. Mihelyt a technológiai fejlődés az ártéri gazdálkodásnál nagyobb jövedelmet és magasabb életszínvonalat nyújtó területhasználati módozatokat igényelt, világszerte jelentkezett és egyre erősödött az igény a nagykiterjiedésű vizenyős területek lecsapolása, s a folyókat szegélyező széles árterületek ármentesítése iránt. Magyarországon ez az igény Közép- és Nyugat- Európa hasonló vízföldrajzi adottságú országaihoz viszonyítva mintegy fél évszázadnyi eltolódással jelentkezett, és a 19. század közepétől vált uralkodóvá. A gabonatermelés, az ipar, a városiasodás, valamint az út- és vasúthálózat fejlődésével a szabályozatlan vizek a termelés és a fejlődést segítő erőforrásból rövid idő alatt a további fejlődés egyik legszembetűnőbb gátjává, veszély tényezővé váltak. Ezzel párhuzamosan alakult ki a vízügyek későbbi fejlődésének alapvető tagolódása, a víz9
