Oroszlány István: Vízgazdálkodás a mezőgazdaságban (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1963)
Vízháztartási vizsgálat
szaggatott vonallal húzzuk ki. A hossz-szelvénybe is berajzoljuk mindazokat a műtárgyakat, amelyek a jelölt folyószakaszon előfordulnak. Vízszínként a legkisebb és legnagyobb vizet rajzoljuk be. A CSATORNA A mesterségesen létesített vízfolyások, csatornák mederalakja olyan legyen, hogy súrlódás okozta veszteségek a legkisebbek legyenek. A legkisebb súrlódási veszteséget a természetes csészealak okozza. Ilyen mederalakot azonban csak nagy medreknél lehet kialakítani. Kis csatornák mederalakja általában trapéz (9. ábra). A trapéz közelítse meg az ideális csészealakot, ne legyen túlságosan lapos vagy túlzottan meredek falú, mély. A csatornák méretei aszerint változnak, hogy tervezésük során milyen mennyiségű víz szállítását tűztük ki feladatul. Attól függetlenül, hogy milyen célt szolgálnak, megkülönböztetünk lecsapoló csatornát, vízlevezető csatornát, öntözőcsatornát, malomcsatornát és így tovább. A csatornákat szintén helyszínrajzzal és hossz-szelvénnyel ábrázoljuk. Itt azt kell megjegyeznünk, hogy míg a levezető csatornák (mint a természetes vízfolyások) hossz-szelvényét a torkolattól fölfelé rakjuk fel, tehát a víz jobbról balra folyik, addig az öntözőcsatornák 0 szelvénye a kiágazásnál van. Ennek megfelelően az öntözőcsatornákban a víz balról jobbra folyik. A csatornák helyszínrajzára és hossz-szelvényére ugyanazok az általános irányelvek vonatkoznak, mint az előbbiekben a természetes vízfolyásoknál már megjegyeztük. A hosszszelvénybe beírjuk a csatorna fenékesését is. A mederalakot mintakeresztszelvénnyel ábrázoljuk. A VÍZÁLLÁS Ahhoz, hogy vízháztartási vizsgálatainkhoz akár a természetes vízfolyásban, akár a csatornában érkező és távozó vízmennyiséget ismerjük, meg kell teremteni annak a föltételeit, hogy a medrekben folyó vízmennyiséget valamilyen módon ellenőrizni, mérni tudjuk, és változását föl jegyezhessük. Természetes vízfolyásokban a mederben folyó víz jellemzésére legegyszerűbb mód a vízmagasság megadása. A vízszín változásának észlelését már igen régen bevezették mindazokon a helyeken, ahol az embereket közvetlenül érdekelte a medrekben folyó víz magassága. Az egyiptomiak erre a célra a Nílus több szelvényében alkalmaztak vízmércéket. A beosztással ellátott és rögzített vízmércéknek az a feladatuk, hogy rajtuk a víz magasságát időnként leolvassák, és ennek alapján változását nyilvántartsák. Olyan vízfolyásokban, melyekben a vízfelszín erősen hullámozhat, a pontos vízmérceleolvasás érdekében szükség van a vízmérce körüli hullámzást csöndesítő palást beépítésére. A vízmérce helyén észlelt vízszintmagasságot vízállásmagasságnak vagy röviden vízállásnak nevezzük. Ha a vízállás emelkedik, akkor azt mondjuk, a vízfolyás árad. A mederben növekszik a másodpercenként lefolyó vízmennyiség, a vízhozam. Ha egy idő után az emelkedő vízállás elér egy felső értéket, akkor azt mondjuk, hogy a vízállás tetőzik. Ha pedig a vízállások sorából az derül ki, hogy a folyó vízszíne állandóan süllyed, akkor azt mondjuk, hogy a folyó apad. A két mélypont között észlelt vízszintemelkedést, majd -süllyedést árhullámnak nevezzük. Az árhullám tehát egy áradó szakaszból, egy tetőzésből, majd egy apadó 42
