Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése

zése és kihajtása, valamint a magasvezetésű vízvezetékek, csatornahidak, az akvaduktok mérete, esztétikci, műszaki, higiéniai, sőt gazdaságossági szempontból is egyaránt tökéletes megoldása. A kőből készült boltíves (minimális kőanyag felhasználásával készült) és néha több emeletes akvaduktok tetején vezetett folyókákat vízzáró habarccsal vakolták és rendszerint lefedték. A völgyekben és a síkságon átmenő vezetékeket magasabb boltsorra kellett emelni: a Claudia-vezeték sík szakaszán a boltívek magassága a terepszint feletti 32,4 m-t is elérte. Ugyancsak gazdaságosság szempontjából helyezték olykor a különböző időkben épült vezetékeket azonos boltsorra, mint pl. a város közelében találkozó Aqua Marcia, Tipuka és Júlia vezetékeit. Egyébként a leghosszabb vezeték az Aqua Martia volt, amely csaknem száz (91,ó) km távolságból hozta a vizet és 11 km hosszúságban boltíveken, vagyis akva- duktokon keresztül futott.

Az egész vízmű technikai elemeinek említésre méltó megoldásai között itt talán még csak a nyomás szerinti változóan, megfelelően alkalmazott agyag- és ólomcsövek gyártásának színvonalát, az egyre gazdaságosabban üzemeltethető vízmelegítő berendezéseket (vízcsöves kazánokat!) és a fokozatosan tökéletesedő vízelzáró szerkezeteket (golyósszelepes vízcsapokat!) említenénk meg.

A víz e hatalmas vízvezeték-rendszerben állandóan mozgásban, áramlásban volt s egy-egy medencében egy óránál tovább nem vesztegelhetett. Az egész vízmű napi termelése — Frontinus idejében — mintegy 800 000 m3 volt, ami azt jelentette, hogy Róma akkori 800 000 főnyi lakosságából minden főre kereken 1000 liter vízfogyasztás jutott. Ez a mennyiség pedig a mai európai nagyvárosok vízfogyasztási fejadagját (300—500 liter/nap) is meghaladja!

E hatalmas vízmennyiséget természetesen nemcsak a háztartásokban és fürdőkben használták el, hanem jelentős volt az öntözések és az egyéb üzemek vízfogyasztása, sőt a város utcáinak tisztítására és a csatornarendszer öblítésére felhasznált víz mennyisége is.

Az egész vízmű karbantartását, üzemeltetését csupán mintegy 700 főnyi (városi és császári) személyzet látta el: forrásfelügyelők, medencefelügyelők, kerülők, burkolatkészítők és más mesteremberek. Az egész szervezet vezetője, felügyelője a „Curator Aquarum”, a vízellátás fontosságának megfelelően a város legtekintélyesebb vezetői közé taitozott. Sextus Julius Frontinus például háromszor is viselt konzuli hivatalt, mielőtt Nerva császár a vízművek élére állította. (Gyakran hasonló tekintélyt élveztek az építkezések tervezői és vezetői: mérnökei is.)

70