Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
VI. A vízügyi igazgaztás - 3. Dr. Bényey Zoltán: A vízügyi jog
határolt gazdálkodásnak vagy közvetlen szükségleteinek biztosítását célozzák. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen egyedi gazdálkodó (fogyasztó) alanyoknak a vizekre való hatása kívül maradhat a vízgazdálkodás érdekkörén. Ellenkezőleg: a tervszerű vízgazdálkodás egyik előfeltétele — a mellett, hogy végső sorban maga is ezeknek az egyes alanyoknak, mint társadalmi összességnek a céljait hivatott szolgálni — éppen az, hogy az állam ezeket az egyedi jellegű, szétszórtan, különállóan jelentkező vízügyi tárgyú ténykedéseket a vízgazdálkodás egyetemével, központosított érdekeivel ösz- szehangolja, pontosabban: beleillessze a szervezett és tervszerű állami víz- gazdálkodás egyetemes rendjének keretei közé. Mind az állami vízgazdálkodási tevékenység által érintett „külső”, tehát nem a sajátosan összállami érdekkör alakulása, mindpedig az egyes érdekeltek vízügyi tevékenységének a vízgazdálkodás egészébe, egyetemes összefüggéseibe való beillesztése tehát — ugyanúgy, mint maga az állami vízgazdálkodási szaktevékenység — szintén eligazítást, rendezést kíván, mégpedig az egységes állami akaratnak kényszerítő erővel érvényesülő, tehát jogi természetű rendezőtevékenységét igényli. Az erre irányuló szabályokat nevezzük vízjognak. E jogterület szabályainak rendező tevékenysége közvetlenül mindig azokat az állami, társadalmi szerveket, egyéb jogi személyeket vagy állampolgárokat — a vízügyi államigazgatási eljárási jog szóhasználatából kölcsönzött kifejező elnevezéssel: érdekelteket — érinti, akik vagy amelyek az állammal a vízügyi munkálkodás során a fenti kapcsolatok valamelyikébe kerülnek. A vízügyi államigazgatási jog másik fő területének — a vízjognak — tárgya tehát, létrejöttét illetően másodlagosan, a vízgazdálkodási szaktevékenységhez viszonyítva járulékosan, az az emberi (szervi) magatartás, amelyet az említett érdekeltek a vízgazdálkodási tevékenység állami gyakorlása során, vagy a saját közvetlen céljaikat szolgáló, de egyben vízügyi érdekű tevékenységük keretében tanúsítanak (tanúsítani kötelesek). A vízjog tartalmát pedig azoknak a társadalmi viszonyoknak a rendezése — jogviszonyok keletkezte- tése, módosítása, vagy megszüntetése — alkotja, amelyek az állam és az érdekeltek között a fenti vonatkozásokban jönnek létre. A vízügyi államigazgatási jogviszony — mint jellegzetesen minden államigazgatási jogviszony — az állam és az érdekelt (az „ügyfél") között áll fenn. E jogviszonyban az állam mindig „fölérendeltségi” pozícióban, jogalapító és jogalakító közhatalmi szervként, hatóságként áll szemben a jogosított vagy kötelezett féllel. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az államnak az ilyen funkciók gyakorlására feljogosított szerve tényleg fölérendeltje volna az ügyfélnek. Hiszen szervezeti kapcsolat nincs közöttük, sőt az utóbbi esetleg gyakran nem is állami szerv. S ez a „fölérendeltségi” viszony itt nem is azt tükrözi, hogy a közhatalmat gyakorló állami szerv — amely pl. a víz- gazdálkodás esetében egyben maga is bizonyos mértékben „érdekelt” — 668
