Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
VI. A vízügyi igazgaztás - 3. Dr. Bényey Zoltán: A vízügyi jog
el is látja, a maga kötelező erejével érvényesül a számára alapjában idegen szakterületeken belül. így a szabályozott terület is új, sajátos formát öltött. A szaktevékenységet megvalósító emberi magatartások egyes szabályai jogi normákban fejeződnek ki, és sajátos kötelező erő, megvalósítási kötelezettség fűződik hozzájuk. Ezzel a jogi szabályozás körébe vont szakterületen is létrejött egy speciális „szakmai” színezetű, végrehajtási-módszertani probléma. Mielőtt ezeknek a módszertani kérdéseknek bármelyikét is valamivel részletesebben kifejtenők, szükséges e „vegyes alakulatok” általános szerkezetét, jellegét és természetét, valamint az abból folyó következményeket röviden felvázolni, természetesen a minket elsősorban érdeklő vízgazdálkodás vizsgálata útján. 1.2 A jog és a vízgazdálkodás viszonya Az állam vízgazdálkodási feladatainak jogi szabályozása folytán egyfelől a vízgazdálkodás, mint műszaki-gazdasági szaktevékenység, másfelől a jog, mint az állam szervező és irányító akaratának megnyilvánulási formája között szintén szoros kapcsolat, szerves kölcsönhatás jött létre. Ez a dialektikus kapcsolódás is egyike — egyik legjellegzetesebbike — azoknak a sajátságoson komplex összetételű ötvözeteknek, amelyek az állam gazdasági-szervező feladatainak ellátása során jönnek létre, és egy vegyes jogi-szakmai alakzatban jutnak kifejezésre. Ennek a viszonynak a lényege tudomány-metodikai szempontból röviden: a tartalom és forma viszonya. A jog a forma, a vízgazdálkodás (a műszakigazdasági szaktevékenység) a tartalom kategóriájának jellegzetes vonásait viseli. A tartalom — a vízgazdálkodás — természetszerűleg a meghatározó, kiinduló elem, amely bélyegét jellemzően rányomja e viszonyra. Azáltal, hogy jogilag szabályozott tevékenységgé lett, korántsem veszítette el eredeti jellegét. Nem változott meg műszaki-gazdasági mivolta, változatlanul megőrizte sajátos elveit és törvényszerűségeit, tudományos és technológiai módszereit. Ezeket a jog pótolni nem tudja, sőt lényegbe hatolóan nem is érintheti őket, mert erre alkalmatlan, következésképpen illetéktelen is. A szakmai munka végzésének „mesterségbeli” szabályai, a műszaki-gazdasági teljesítmény elérésének a „hogyan”-ja, mindenkor a szakterület sajátos törvényszerűségeihez, tudományos és gyakorlati normáihoz igazodik. Az egyenesen rá szabott módszerek keretei között bontakozik ki, anélkül, hogy ebbe a folyamatba, s tartalmába a jog beleszólhatna. A jog ui. természeténél fogva az ún. külső emberi magatartásokat rendezi, tehát a műszaki-gazdasági (kulturális vagy bármely egyéb) szakteljesítményt nyújtó ember (szervezet) — a „jogalany” — tevékenységének „külső” feltételeit (helyét, idejét) és körülményeit (pl. célszerűség, méret, biztonság, 653
