Marczell Ferenc (szerk.): A Magyar Hidrológiai Társaság kitüntetettjei 1917–2000 (MHT, Budapest, 2000)

A társasági kitüntetések és elismerések névadói

négy évre rá, mint a Rókus kórház orvosát, egyetemi magántanárrá habilitálták. 1872-ben Kolozsvárott az államorvostan rendes tanára. Kezdeményezésére Budapesten létesült a világ második közegészségtani tanszéke, melynek 1874-ben ő lesz az első tanára. 1878-ban a Tudományos Akadémia levelező tagja, 1883-ban az Akadémia rendes tagja,

1891-ben a Cambridge-i egyetem tiszteletbeli doktora.

Munkássága a közegészségügy minden területére kiterjedt, mert a tudományos kutatáson kívül a szervezési, műszaki, sőt jogi vonatkozásokkal is behatóan foglalkozott. Az élelmiszer-higiéne, kömyezethigiéne, közlekedéshigiéne, talajhigiéne kérdéseivel elsősorban a járványok leküzdése szempontjából foglalkozott, és itt volt szoros kapcsolata Társaságunk működési területével is, amit számos közleménye tanúsít.

Fodor József egész munkássága meggyőzően bizonyítja a közegészségügy és hidrológia elválaszthatatlan kapcsolatát. Emlékét a budapesti Gutenberg téren felállított mellszobra hirdeti.

KV ASSAY JENŐ

a magyar kultúrmérnökök atyja, vízügyi műszaki szolgálatunk megteremtője.

1850. július 5-én született Budán, s 1919. június hó 6-án hunyt el Budapesten. Gépész- mérnöki oklevelének megszerzése után a magyaróvári gazdasági akadémián mezőgazdasági, majd az Ecole des Ponts et Chaussée-n, Párizsban vízimérnöki irányban egészítette ki szakismereteit, ill. tökéletesítette nyelvtudását. „Rétművelés, tekintettel az alagcsöve- zésre és öntözésre” c. tanulmánya alapján megbízást kap a kultúrmérnöki intézmény felállítását célzó emlékirat megszerkesztésére, majd 1879-ben a szolgálat megszervezésére. Ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia a Fáy-díjjal jutalmazta kétkötetes „Mezőgazdasági vízműtan”-át, „a magyar kultúrmérnökök bibliáját”.

A kultúrmérnökök munkájának átütő sikere a szolgálat gyors kiterebélyesedését biztosítja. Része van ebben a vízmesteri intézmény, ill. iskola megteremtésének (1879), a halászati felügyelőség megszervezésének (1884), és a vízjogi törvény megalkotásának (1885), amelynek részben szervezője volt. Lefordítja De Lagréné háromkötetes „Hajózás szárazföldi vizeken” című művét (1885), majd megírja „Csekély esésű folyók szabályozása” című könyvét (1888). Ezek után a kormány Kvassayra bízza az újonnan felállított Földművelésügyi Minisztériumban összefogott vízi ügyek irányítását (1889), aki a közegészségügyi mérnöki szolgálat megszervezésével teszi teljessé művét.

Európai hírű szaktekintély, aki hírlapi cikkeivel, magyar, német és francia nyelvű műveivel, a világkereskedelem vérkeringésébe való bekapcsolódásunk lelkes harcosaként küzd a nemzetközi dunai vízi út és a hozzákapcsolódó hazai víziút-hálózat kiépítéséért. Ezért a munkásságáért kapta 1918-ban az Akadémia Wahrmann-díját.

1919-ben vált meg a vízügyi szolgálattól, amelynek megszervezésétől kezdve 40 éven át állott irányítóan az élén, mint a magyar vízgazdálkodási politika megalapozója. Visszavonulását rövidesen követte halála.

37