Magyarország vízvidékeinek hidrológiai viszonyai (VITUKI, Budapest, 1965)
III. A Dunántúl vízrajza - A) A Balaton és a Sió vízvidéke
A tó a lecsapolási munkálatok megkezdése előtt összefüggött a tőle délre fekvő Nádas tóval, ahol az az 1793. évtől származó térképen látható (43. ábra). A lecsapolási munkák általános előretörése idején többször megkísérelték a Nádas-tó lecsapolását. A Nádas-tó kiszárításával a vele összefüggő Velencei-tó vize is annyira leszállt, hogy a nád- és halgazdaságot veszélyeztette. Ekkor, 1896-ban, építették meg a dinnyési zsilipet a vízszin tartására. A legutóbbi időkben a déli part mentén hosszabb szakaszt kotortak az üdülők nyílt vízhez juttatása, valamint a vízi közlekedés érdekében. A Velencei-tó legnagyobb tápláló vízfolyása a Császárvíz. Vízgyűjtője 380 km2, csaknem teljesen a Vértes és a Velencei hegy közötti Zá- molyi medencére esik. A Császárvíz Csákvár községnél ered, átszeli a Vértes lábánál levő vizenyős réteket, majd felvéve két nagyobb mellékvizét a Pátka és Pákozd közötti szűk völgyben hagyja el a Zámolyi medencét. A völgyből kilépve kelet felé fordul és beomlik a Velencei-tóba. A völgy bejáratánál rómaikori duzzasztómű romjai láthatók. A vízfolyás jellemző vízhozamai: LKQ = 0,02 m3/s Q95 = 0,04 m3/s KÖQ = 0,80 m3/s NQ50 = 18 m3/s NQ2 = 55 m3/s A Császárvíz vízrajzi megfigyelése az 1951 óta működő pákozdi vízmércén tönténik, ahol rendszeresen mérik a vízhozamot is. A Császárvíz vízjárására kedvező kiegyenlítő hatással vannak a Vértes hegység keleti lejtőjénél fakadó karsztforrások, melyek közül legjelentősebb az időszakosan működő zámolyi forrás. 98 43. ábra. A Velencei-tó 1793-ban
