Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)
2. A VÍZFOLYÁSOK
az előzők esetében a sokévi átlagnak 25—30%-a, az utóbbinál 70% körül van, míg a többi vízfolyás legkisebb havi középvízhozama az átlag 40—■ 50%-a. A meteorológiai feljegyzésekből ismeretes novemberi másodmaximum alig sejthetően mutatkozik egyes tiszai szelvények, továbbá a Sajó és Hemád mércéinek lefolyási görbéjében, sőt a Rábán is. Éppen nem kiugró jellege arra vall, hogy a mediterrán csapadéktevékenység nem érvényesül hazánkban minden évben egyenlő erővel, aminek következtében az elemzésbe bevont időszak hosszától függően hol határozottabb, hol pedig gyengébb mértékben nyilvánul meg a lefolyási görbe alakulásában. Az általánostól meglehetősen eltérőek a Rábára kapott görbék, feltűnően bővizű május—június^—júliussal. Ezt a kiugrást éppúgy, mint néhány további vízfolyásnak a nyári hónapok valamelyikében mutatkozó viszonylagos vízbőségét egyelőre inkább esetlegesnek minősítjük. Csak hosszabb idősorok tüzetes elemzése alapján lehet majd eldönteni, hogy vízjárási törvényszerűség nyilvánul-e meg bennük. 2.1.4. Az árvizek Eddig a vízjárás általános jellemvonásait kutattuk, az átlagos viszonyokat elemeztük. Fordítsuk most figyelmünket a vizek rendkívüli életjelenségeire, az árvizekre. A felmerülő kérdések a következők: a) az árvizek keletkezésének okai és jelentkezésük időpontja, b) az árvizek hozama és gyakorisága, továbbá a) az árhullámok lefolyása. a) Magyarország éghajlati viszonyai között a hóolvadás és az; esőzés egyaránt árvizet okozhat. A záporcsapadék rövid ideig tart és kis területre vagy aránylag keskeny sávra korlátozódik, tehát csak kisebb folyók vízgyűjtőterületét sújthatja teljes egészében vagy nagy részben: csupán ezeken okozhat rendkívüli árvizet. Nagyobb vízgyűjtőterületek csak huzamos ideig tartó esőzés vagy tartós hóolvadás esetén kapcsolódhatnak be teljes kiterjedésükben a lefolyás folyamatába. Ezekre nézve tehát a kevésbé heves, de országos jellegű esők és a hó takaró gyorsütemű pusztulása a legveszedelmesebb. Ezekből az általános megállapításokból következik, hogy az árvizek jelentkezése márciusban a legáltalánosabb, annál is inkább, mert az olvadás többnyire kiadós esőkkel együtt jelentkezik. Ha korán tavaszodik, a kisebb vízfolyásokon már február végén lehetnek veszedelmes árvizek, a Tisza középső és alsó szakaszán viszont áprilisban van a maximum. Az Alpok jégáraiból és a bőséges tavaszi esőkből táplálkozó dunai árvizek levonulása természetesen még későbbre, május—júniusra tolódik ki. Előfordul a késő őszi árvíz is, ami éghajlatunk szubmeditterrán jellegű csapadékjárásával függ össze. (Az ebből a szempontból még nem is a legjellemzőbb budapesti csapadékadatok is — amint Zólyomi kimutatta — az évek 27,5%-ában élesen tükrözik a mediterrán hatást, október—novemberi csapadékmaximummal.) 31
