A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Sajó Elemér: A vízügyi szolgálat szervezetének fejlődése
]7tí VÍZÉPÍTÉS riumok helyett a földmívelésügyi és kereskedelemügyi minisztériumokat szervezték, — a folyószabályozó és ármentesítési ügyeket is áttették a földmíve- lésügyi minisztériumba és ott az újonnan felállított Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal keretében szintén Kvassay vezetése alá helyezték azokat. Most már közel négy évtized tapasztalatai igazolják, hogy 1889-ben helyesen járt el az akkori kormány, mikor a vízügyek zömét a földmívelésügyi minisztériumba sorozta be. Hazánknak -— úgy Magyarország, de még inkább Csonka-Magyarország mezőgazdaságilag művelhető területének — nagy részét az Alföld, annak árterei, de még a hegyes-dombos vidéken is jelentékeny részben a folyók és patakok völgyei foglalják el. Ezért mezőgazdaságunkat olyan mértékben érintik a vizi kérdések, hogy Európának egyik országában sem találjuk ennek a helyzetnek hasonmását. Most már minden mértékadó tényező előtt nyilvánvaló, hogy a vízügyi szolgálatnak a földmívelésügyi minisztériumba kell tartoznia, dacára annak, hogy e szolgálat ellátja a hajózóutak ügykörét is, amely már tulajdonképen közlekedési kérdés és így a kereskedelemügyi tárcához is tartozhatnék. A víziügyek talán 80 százalékig a földmívelés érdekkörébe tartoznak és talán csak 20 százalékig érintik a közlekedést. Mivel azonban már az 1889- ben lefolyt hatásköri tárgyalások alkalmával felismerték és hangoztatták a víziügyek egységességének igen nagy fontosságát, azokat nem szakították szét a 80 százalékos és 20 százalékos részekre, hanem egységesen a földmívelésügyi minisztériumba illesztették be. Ezen az elvi állásponton azonban annak idején pillanatnyi, egyéb okok miatt nem kis rést ütöttek azzal, hogy a Vaskapu-szabályozást és a fiumei kikötő vízi munkálatait a kereskedelemügyi minisztériumnak adták át; ezekhez csatlakoztak később a budapesti kereskedelmi kikötőnek, valamint a mesterséges víziutaknak (Duna—Tisza- és Duna—Száva-csatornáknak) az ügyei is. Az elvi állapotnak ez a — bár aránylag csak kis mértékig történt —- feladása és a víziügyek egyes részeinek elkülönítése később rendkívül súlyos következményekkel járt. A vízi munkálatoknak a földmívelésügyi minisztériumba besorozott zöme az egységes vezetés alatt rendkívül intenzív fejlődésnek indult. Az új vízügyi szervezetnek dunai, tiszai, kultúrmérnöki, halászati, vízrajzi és személyügyi osztályait Kvassay javaslatára 1890-ben kiegészítették a közegészségügyi mérnöki osztállyal, amely a vízvezetékek és a városcsatornázások ügyét volt hivatva az országban fellendíteni. Ugyancsak 1890-ben megszervezték az ország legkiválóbb vízi szakembereiből a vízügyi műszaki nagy tanácsot, melynek elnöke a földmívelésügyi miniszter és amely országos fontosságú, elvi jelentőségű kérdésekben van hivatva véleményt mondani. A vízügyi műszaki kistanács a sürgősebb ügyekben és szűkebb körben működik. Az osztályok vezetői' a folyam- és kultúrmérnöki hivatalok felett a felügyeletet a központba beosztott kerületi felügyelők útján gyakorolták. A fiatal és ambiciózus szervezet tagjai igen elismerésreméltó irodalmi működést is fejtettek ki, részint a földmívelésügyi minisztérium időszakos kiadványaiban, a Vízügyi Közleményekben — mely 1911-ben rendszeresen megjelenő műszaki folyóirattá alakult át -— és a Vízrajzi Osztály évkönyveiben, részint pedig a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyének és Heti Értesítőjének. a Vízügyi és Hajózási Közlönynek és egyéb bel- és külföldi műszaki folyóiratoknak hasábjain.
