A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Joó István: Közegészségügyi mérnöki munkálatok
VÍZÉPÍTÉS 165 Az alföldi városaink és községeink legtöbbjében a rendszeres vízvezeték létesítését csakis a mélyfúrásokkal lehet megoldani. Habár a talajrétegek a sok mélyfúrással meglehetősen fel vannak tárva, mégis egyedül ezek alapján a vízbeszerzésre legalkalmasabb helyet és a kutak számát még nem lehet meghatározni. A próbafúrásokat tehát mellőzni nem lehet. Addig, amíg a rendszeres vízvezeték ügye a kivitelre megérik, arra kellene törekedni, hogy a meglévő fúrások vizét gazdaságosan használják fel; az újabb fúrásoknál pedig a vízkivételt úgy kell szabályozni, hogy felesleges, elfolyó víz ne legyen. Az eddigi gyakorlat a kutak kihasználására már példát ad. Többen társulnak egy-egy kút létesítésére, de még így is van feleslegesen elfolyó víz. Ennek tározására és hasznosítására kell törekedni. Gondoskodni kell arról, hogy egy-egy újabb kút vize minél tágabb körben elégítse ki a mindennapi szükségletet. Mélyfúrású kutakra alapítva már több rendszeres vízvezetékünk van. Ezeknél a kutak mélysége a helyi vízhordóréteg fekvése szerint változó. Az eddig elkészült és mélyfúrású kutakra alapított jelentősebb vízmüvek a következők: Debrecen, Pécs, Szeged, Szatmárnémeti, Temesvár, Szekszárd, Kaposvár, Szigetvár, Székesfehérvár, Nagyatád, Nagykanizsa, Tokaj, Sátoraljaújhely, Gyöngyös, Eger, Siófok vízvezetéke. A kisebb helyi szükségletet kielégítő mélyfúrásokról külön, név szerint nem emlékezhetünk meg. Ami a csatornázás terén 1891-ig történt, az rendszeres csatornázásnak nemcsak a fővárosban, de egyik vidéki városunkban sem mondható. Amit addig létesítettek, az csak a felszíni csapadék-vizek kellemetlenségeit eltüntető helyi intézkedés volt, amely csak a pillanatnyi szükségletet elégítette ki, de a jövő fejlődéssel, a később benépesülő városrészek sorsával nem számolt. A fővárosban is a létesített csatornák csak az akkori szükségleteket elégítették ki egyenesen a Duna felé irányuló vonalakkal. A csatornák esése, vezető- képessége, szelvényalakja és mélységi elrendezése nem elégítette ki a fejlődő város igényeit. Építési anyaga kő vagy tégla volt, amely a csatornavizet áteresztette és a talajt fertőzte. így volt ez Budapesten és így van ma is azokban a vidéki városokban, melyekben azóta rendszeres csatornázást még nem építettek. A főváros csatornázására a fővárosi közmunkák tanácsa 1873-ban dolgozott ki részletes programmot és ezt megvitatta a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet egyetemes szakülése által kiküldött bizottság is 1873—74-ben. 1873-tól 1887-ig több alternativ-terv készült, míg 1887-ben megállapították a végleges programmot. A tervezést a székesfőváros csatornázási osztálya Martin Ottó vezetése alatt 1887-ben kezdette meg és 1891-ben fejezte be. Ekkor kezdetét vette az építkezés. Hazánkban tehát a csatornázás fejlődése is a múlt század utolsó évtizedében vette kezdetét. A hazai csatornázások fejlődésére a fővárosi csatornázás megtervezése irányító hatással volt. A fővárosi csatornázást megelőző tanulmányok, bírálatok, értekezések a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye révén közkinccsé lettek. Ennek lehet tulajdonítani, hogy nálunk nem kísérleteztek a külföldön alkalmazott csatornázási rendszerekkel. A gravitációs öblítő (úsztató) csatorna-rendszer fejlődött ki. a szennyes vizek és a fekáliák elvezetésére is. Ez a rendszer kétféle alakban került kivitelre. Vagy úgy, hogy a lakott Területekről minden csapadék- és szennyvíz és az ürülék is egy közös csatorna12
