Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)
1. A Balaton-vidék természeti földrajza
amellyel egykor feltöltötte az alsó-zalavölgyi teknőt, Hévíz és a Kis-Balaton medencéjét. A nem a legszerencsésebb hazai vízimunkálatok közé sorolható szabályozása óta hordalékának zömét a rohamosan feltöltődő, hínárosodó Keszthelyi-öbölben rakja le, amelyet ezért az említett medencék sorsa fenyeget. (Annál is inkább, mert a szél okozta vízszint-kilendülések az északi part mentén a Keszthelyi-öböl felé irányuló áramlást idéznek elő a tóban, mely szinte az egész Balaton lebegő hordalékát oda szállítja . . .) A hóolvadás nagyvize márciusban jelentkezik, de a nyári záporok is okozhatnak áradást. Ilyenkor a Balaton-felvidékről sok hordalék kerül a tóba, A Zala és a többi vízfolyás vízjárása egyaránt szélsőséges. Az északi parton kétszer annyi vízfolyás található, mint a délin s nagy részüket karsztforrások táplálják. A D-i és DNy-i parton az egykori tómederből lefűződött öblök és berkek tőzeges-lápos, mocsaras területek. A legismertebb és a legnagyobb a Kis-Balaton és a Nagy-berek. Az utóbbi két fő vízlevezetője a Nyugati-övcsatorna és a Keleti-Bozót-csatorna, a berkek lecsapolása során létesült a korábbi tómederbe torkolló természetes (dombvidéki) vízfolyások medrének meghosszabbításával. (A lecsapoló csatornák vizének szintje alacsonyabb a Balatonénál ezért hozamukat átemeléssel kell a tóba juttatni.) A vízfolyások által a tóba szállított vízhozam sokévi átlaga 17 m 3 /s, amiből a Zala 10 m 3 /s, a déli part csermelyei 3 m 3 /s, az északi part patakjai pedig 4 m 3 /s vizet hoznak. Ez a vízhozam a tó hatalmas felületének párolgásához viszonyítva — igen kevés. 4. ábra. A Balaton vízgyűjtője és a vízgyűjtő erdőtakarója
