Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

III. rész. A szocializmus kora - 22. A vízgazdálkodás az ember közvetlen szolgálatában

magános épületcsoportok, amelyek nem kapcsolhatók be valamely vízmű hálózatába, és ásott vagy fúrt kútból veszik az ivóvizet. Joggal feltehető azonban, hogy az ezredfordulóig területünk lakosságának 90 - 95%-ához eljut a vezetékes víz. Annál is inkább, mert a városiasodás folyamata lényegesen segíti a központi vízművek megvalósítását1.

Magyarország Tisza-völgyi részében 1960-ban még 846 olyan település volt, amelyben csak közkutak szolgáltatták a vizet, és ezekben lakott a népesség 31%-a. Közkutakról hordták a vizet a törpe vízművekből és körzeti vízművekből ellátottak (7,2%), sőt részben a városi és községi lakosok is. A lakosság 47%-a magánkutakból fedezte szükségletét [2]. 1980-őcm a terület lakosságának mintegy 70%-a élvezi a vízvezeték előnyeit (holott a tervezett arány 56% volt), és további 15% tekinthető jó minőségű vízzel ellátottnak.

Részletes adataink 1977-ről vannak. A terület három nagyvárosában — Debrecenben, Miskolcon és Szegeden — a vízvezeték-hálózatba bekapcsolt lakások hányada ekkor 72,4, 80,6, ill. 88,6% volt (ideértve azokat is, ahol legalább az épülethez tartozó udvaron vagy kertben volt kifolyócsap). A megyékben 22,0 (Szabolcs-Szatmár) és 69,4% (Csongrád) között volt az arány (ez utóbbi Szegeddel együtt). A közkifolyók útján ellátott lakosokat is figyelembe véve Szabolcsban az ellátottság 36,6%-os és Csongrádban 80,5%-os volt ([2a], 42. melléklet).

A magyarországi és szlovákiai adatokat mérlegelve — az érintett többi ország adatainak hiányában is — joggal feltehetjük, hogy az ivóvízellátás korábbi szégyenletes elmaradottságát felszámoltuk: a tiszai vízgyűjtő egészében jó ivóvize van a lakosság 80—85%-ának.

*

A higiénikusok szerint az az eszményi, ha az ivóvíz csak „a pohárban” kerül napvilágra. Az ivóvízszükséglet fedezésében a felszín alatti vizeké az elsőség.

A vízgyűjtő magyarországi részén működő vízművek ivóvíz termeléséből 84% felszín alatti eredetű ([2a] 2. melléklet), a következő megoszlásban [2]:

parti szűrésű víz 4.9%,

talajvíz 7,4%,

mélységi víz 69,5%,

karsztvíz 18,1%,

Noha az ivóvízszükséglet a vízigényeknek aránylag kis részét képviseli - pl. a vízgyűjtő magyarországi részén, ahol az ipar mellett a mezőgazdaság is nagy vízfogyasztó, 1975-ben 6,4%-ot, szlovák területen 13,2%-ot ([3], 3 — 212/1. táblázat) —, kielégítése az iparvidékeken a felszín alatti vízkészletből már nehézségekbe ütközik, mert a vízművek termelését az ipar szükségleteinek részbeni fedezése is terheli.

Egyes erőteljesen fejlődő nagyvárosok tehát — mint pl. Miskolc — viszonylag távoli vízforrásokat kénytelenek igénybe venni (22.2. kép). Más, bővizű vízfolyás mellett települt városok vízmüvei szűrt és megfelelően kezelt felszíni vizet juttatnak a fogyasztókhoz. Példaként Szolnok idézhető, ahol 1910-ben már

532