Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
III. rész. A szocializmus kora - 20. A szocialista vízgazdálkodás eredményei és célkitűzései a mezőgazdaságban
1967-ben az Országos Halászati Felügyelőség a Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium országos hatáskörű önálló költségvetési szerve lett. 1975- ben ügykörét a MÉM Vadászati és halászati főosztályára, ill. annak halászati osztályá-va, ruházták (1975. évi 12. sz. tvr. [21]). A megyei tanácsok mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályán halászati felügyelők működnek. A Tiszának Kasköre és Tiszafüred közti 40 km-es szakasza ma a Horgász Szövetség kezelésében a sportot szolgálja. A további 560 km-en hét halászati termelőszövetkezet osztozik. ) Napjainkban a nagymértékű iparfejlesztés következtében a medrek szabályozásánál is súlyosabb veszedelem, a vízszennyeződés sújtja a közvizek halászatát. Noha a termelőszövetkezetek a törvény értelmében az ivadékpótlásról is kötelesek gondoskodni, és magán a Tiszán még jóval kedvezőbb a helyzet, mint pl. a Dunán,4 a Sajón ma már egyáltalán nincs halászat, és hasonló sors fenyegeti a Hernádot és a Bodrogot is. Természetes vizeink mindazonáltal, a halászatra alkalmas jelentékeny vízfelületük folytán (a Tisza völgyének magyarországi részén 16 495 ha vízfolyás, 1961 ha holtág és 167 ha tó) a szerényebb fogási eredmények ellenére is még jelentékeny értéket képviselnek. A tiszai vízrendszer magyarországi részének hozama 1960-ban 742 tonna, vagyis 40 kg/ha volt ([20], 437. o.). A nyílt vizek 1975. évi fogása 535 t-ra (35,7 kg/ha), az 1976. évi csupán 398 t-ra rúgott (26, 6 kg/ha). Ha a belterjesen üzemelt holtágakat is számítjuk, a szóban forgó két esztendőre 1074, ill. 1184 tonnát kapunk, a fajlagos hozam tehát 1975-ben 68,7 kg/ha és 1976-ban 75,8 kg/ha volt [21]. Ha ezekkel az adatokkal a halastavakban elért ei’edményeket állítjuk szembe, amelyek szerint a tógazdaságok 1960. évi átlagosan 510 kg/ha-nyi hozama napjainkig több mint megkétszereződött, nyilvánvaló, hogy a haltermelés súlypontja véglegesen a tógazdaságokra tolódott át. * A haltenyésztés vonatkozásában mindenekelőtt megállapítható, hogy a halastavak létesítésének feltételei az öntözés rohamos fejlődésével a korábbiaknál lényegesen kedvezőbbek lettek. Az öntözőrendszerek vízkivételi művei és csatornái révén ugyanis megoldódott a vízellátás, aminek a költségei korábban a fejlődés legfőbb kerékkötői voltak. Továbbá: mivel a halastavak feltöltésének ideje megelőzi az öntözési idényt — vízigényük 70%-a az öntözési idényen kívül jelentkezik —, és a víz- pótlás legnagyobb része megoldható az öntözés szüneteiben, a halgazdaságok gazdaságosabbá tették a fő vízkivételi művek működését. Egyrészt meghosz- szabbítják üzemidejüket (vagyis fokozzák kihasználásukat), másrészt kiegyensúlyozottabbá teszik a vízszolgáltatásukat. Ugyanakkor a halastavak öntözővíz-tárolóként is hasznosíthatók, ill. az öntözés érdekében létesülő síkvidéki tározók hal tenyésztésre is alkalmasak. Mindezek folytán a tógazdaságok az öntözőrendszerek szerves kiegészítőivé váltak. Fejlődésük szorosan összefügg az öntözés ügyével. Az állami gazdaságok, majd később a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, igyekeztek is a kínálkozó kedvező lehetőségeket kihasználni, és mind nagyobb mértékben kapcsolódtak be a haltenyésztésbe. A régebbi nagy tógazdaságok pedig jelentékenyen növelték vízterületüket. 477
