Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

II. rész. A vízügyek múltja - 10. A Tisza-völgy ármentesítése

Hangsúlyozza, hogy a töltések, ilyen elrendezés esetén

,,mentve lesznek ... a közvetlen szaggatástul, mely veszélynek különben nagyon kitéve lennének, ha egész folytában mindenütt közel a parthoz vagy attul kevés távolságra állittatnának”.

Sőt kiemeli a távolabbi töltésezés tároló, vízszintcsökkentő hatását is, mert általa

,,a vízárnak elég tágas völgytér fog mindenkorra maradni, mellynek betöltésére fordíttatván darab ideig a folyó árjának tetemes része, ezáltal el lesz kerülve az alsóbb részek veszélynek kitétetése.” (21 — 22. o.).

Noha Vásárhelyi szűkebb, Paleocapa viszont tágabb határok közé kívánta fogni a folyót, a töltések közti távolságot egyikük sem szabta meg, és irányelveik megállapításában nem voltak merevek. A Tisza erősen kanyargó és vándorló medre miatt nem is lehettek. Vásárhelyi a ,,helybeli körülményekhez képest” 300—1000 ölet mondott ([1], 34. o.), és kétségtelenül rámutatott arra, hogy ha a töltések

,,a parttal túlságos távolban huzatnak, akkor ... a vízár előtt nagyobb s talán épen termékenyebb terület maradna nyitva,” továbbá, hogy ,,a part közelibe fekvő föld többnyire emelkedettebb, mint a távolabbi tér, . . . s így semmi kétséget nem szenved, mikép a parttól renden túli távolságban húzandó töltések 3, sőt sok helyeken 4 annyi munkába is kerülnének” (23. o.). Azt is kimondta azonban, hogy a töltések ,,a partoktól akkora közben helyeztessenek, melyben nyert tapasztalás szerint a lefolyás gyengébb voltánál fogva rongáltatásoktól félni ne lehessen.” (25. o.).

Paleocapa azzal érvelt, hogy a távoli töltésezés okozta területveszteség 500—800, sőt helyenként 1000 ölnyi töltéstávolság esetén is elenyésző az ártér nagyságához képest ([2], 28. o.), és kevésbé szorítván össze az árvizet, kisebb vízszintemelkedést okoz, tehát ha alacsonyabb fekvésű terepre is kerül, magassága viszonylag kisebb lehet (29. o.). Érvelésének első része általánosságban helytálló ugyan, de nem veszi számba az egyes birtokos érdekeit, amelyeket a társulat nem hagyhat figyelmen kívül. Okfejtésének második része ellen pedig azt lehet felhozni, hogy a szélesebb hullámtéren szeles időben támadó hullámok magasabbak, és így azt a magasságot, amit a kisebb vízszínemelkedés folytán nyerünk, a hullámverés elleni biztonság érdekében fel kell áldoznunk. És Paleocapa is ismer kivételt:

,,A hol valamelly nagy helység . . . közel esik a folyó vízmosta partjához, ... ott helyes lészen a töltést a helység s a part közt vinni.” (24. o.).

A két merőben ellentétes elvi álláspont közötti különbség tehát a gyakorlati alkalmazás során szükségképpen csökkent volna.

A töltések kiépítésében azonban hiányzott mindennemű tervszerűség. Ne feledjük, hogy a Tisza völgyében már 1840-ben 328 km-re rúgott a megépült töltések hossza ([25], 59. o.). Bármilyen ötletszerű, sőt helytelen volt a vonalozásuk, költségkímélésből megtartották őket. Másodszor: a Tiszavölgyi Társulatnak a

228