Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
II. rész. A vízügyek múltja - 9. Az első vízi munkálatok és a Tisza-szabályozás megalapozása
ségró'l volt szó. A vadvizek hatalmas kiterjedése és a folyók gyakori kiöntése századokon át nem okozott gondot. A gyér lakosság egyszerűen alkalmazkodott az adott körülményekhez, azoknak megfelelő életformát alakított ki: amint Károlyi Zsigmond kimutatta, a vízgazdálkodásnak nagyon is tudatos ősi módját ([laj, 1.2. és 3. fejezet). Nagy érték volt a folyók rendkívüli halbősége, amely elsősorban a kiöntések kitűnő ívóhelyeinek volt köszönhető. A táj közmondásos halgazdagságát minden idegen utazó kiemeli. Edward Brown angol orvos 1677-ben Londonban megjelent beszámolójában írja: ,,A Tisza folyó (halbőség) tekintetében a legelső egész Európában, vagy ha szabad mondanom, az egész világon . . . A Bodrog folyó, amely Tokaj közelében ömlik a Tiszába, szintén annyira haldús, hogy a lakosság állítása szerint nyáron, sekély vízállás mellett, a sok haltól megdagad . . ([5], 302. o.). Húsz évvel későbbi A. Pinxner megjegyzése: ,,December elején Tiszadobnál átkeltem a Tiszán, amelyben annyi a hal, hogy szinte közmondássá vált: a Tiszának fele víz, fele pedig hal.” (Uo., 427. o.). A mocsár, amelynek útvesztőiben az idegen nem ismerhette ki magát, fokozott biztonságot, védelmet, vagy szükség esetén menedéket is jelentett (mocsárvárak !). Már a honfoglaló magyarok is folyók egyesülésénél vagy vizenyős területekkel körülvett hátságokon választották ki szálláshelyüket. Például: a Gyulák törzsének központi szálláshelyét, Marosvárt (későbbi nevén Csaná- dot), a mai Maros-meder és az akkori főmeder, az Aranka fogta közre ([1], 35. o.). Menedéket nyújtott a mocsár 1241-ben a szerencsétlen Muhi-pusztai csata után azoknak, akiknek sikerült magukat a tatár hordák elől a nádasokban vagy lápi erdőkben meghúzni ([6], 39. o.). 1683-ban Karcag-Űjszállás lakói is a rétbe vetették magukat a török sereg Murád Gizij tatár kán vezette csapata elől, és így nagyobbrészt megmenekültek ([7], 57. o.). Az egykori térképek tanúsága szerint a Rétközön számos község települt úgy, hogy szárazföldön csak egyetlen úton volt megközelíthető (lásd a 8.11. ábrát). Hasonló volt a helyzet a Sárréten. így pl. a Bihar megyei Szerepre még 1851-ben is csupán Sárrétudvari felől, egy másfél öl széles, buja náddal szegélyezett földtöltésen lehetett bejutni, és Komádiban még a halottakat is csónakon szállították a temetőbe ([7], 25. o.). A vízrajzi adottságokhoz idomult az egész gazdasági élet. ,,A kövér füvű legelőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút belevezetett a haragos zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapnivalót.” (Uo. 5. o.) A húst termelő rideg marhatartás és a szinte kizárólag legeltetésre alapított állattenyésztés középpontja a XVI —XVIII. században az Alföld lett, ahonnan évente százezrekre menő állatot hajtottak a külföldi vásárokra. Jellemző az állattenyésztésnek erre a módjára, hogy Püspökladány község 1736-ban bepanaszolta a szepesi kamaránál Debrecent, amiért 185
