Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

V. Az „Andrássy-gyárak" és a vállalat egyéb vízhasználatai, víziművei Az RMST a századfordulón magába olvasztotta az Andrássy-féle FelsőSajó vidéki vasgyárakat. Az RMST ez időtől fogva ezeknek a telepeknek a vízhasználati kérdéseivel is foglalkozott. Vízhasználatukat a vállalat termelési elképzeléseinek megfelelően alakították ki. A gr. Andrássy Gézától átvett oláhpataki, alsósajói, betléri, berzétei, gombaszögi és vígtelkei vasgyárak vízhasználata azonban korántsem volt mentes a problémáktól. Gömör—Kishont megye alispánja 1895-ben megtiltotta a vasgyáraknak, hogy a kohósalakot a Sajóba bocsássák. A Sajó vizének ipari, mezőgazdasági és házi használatra való felhasználását ui. lehetetlenné tette a Sajó felszínén úszó habos salak, amely a mederben leülepedett, és a mederfenék emelkedését eredményezte. De mivel a salaknak a folyóba bocsátása „nemcsak munkakímélés és a salaknak elhelyezésével járó nehézségek elkerülése végett" történt, „hanem több helyütt azért is, hogy a vízbe bocsátott salak nehezebb részeit leülepítvén, abból az öntéshez szükséges homokot nyerjék", a főszolgabíró nem kifogásolta a salaknak a gyárárokba vezetését, ha a Sajóba jutását megfelelő készülékkel megakadályozzák. Andrássy Géza a főszolgabírói döntéssel szemben azzal érvelt, hogy az „ország bányavidékein fennálló érctörők és zúzdák üzeménél feldolgozott nagymennyiségű szilárd anyag — ércnél könnyebb részei összezúzva a folyóvízbe bocsáttatnak, s habár az azon műveknél a vízbe bocsátott szilárd anyag mennyisége hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a vasolvasztóknál képződött salak — azon eljárás mégsem tiltatott el eddig, nyilván azért, mivel a bányászat megölésével egyértelmű lenne." A salakkibocsátás háborítatlanságára való hivatkozás nem lehetett elfogadható érv, mert a Sajó mentén új gyártelepek létesültek, és a régiek üzemvízfogyasztása megnövekedett. A gyárak vízszennyező hatása a századfordulóra így egyszerre és hirtelen jelentkezett. Az Andrássy-gyárak mellett a kuntapolcai, csetneki és henckói vasgyárak együttesen évi kb. 1 millió q salakot — ami hozzávetőlegesen 40—50 ezer m

3-nek felelt meg — bocsátottak a Sajóba! Emiatt még a távoli Tornallya községben is élvezhetetlenné vált a Sajó vize. A megye Andrássy ellenében az RMST-t hozta fel példaképül, ti. azt, hogy a salakot nem engedi a vízfolyásokba, hanem salakhányókat létesít. Ez igaz is volt, azonban hangsúlyoznunk kell, hogy az RMST „önkéntessége" jól felfogott vállalati érdekből fakadt. A nagyüzemi tömegtermelés mellett ui. világos volt, hogy a gyártelepek mellett elfolyó kis vízhozamú és sekély medrű patakok feliszapolódnának, feltöltődnének. A salakhányók a kiöntések lehetőségének és a költséges medertisztogatásoknak elkerülése érdekében létesültek. Az Andrássy-gyárak mintegy negyedszázados vízszenynyezésének kérdése 1898-ban zárult csak le, felemás megoldással. A megye nem ragaszkodott új engedélyezési eljáráshoz, és a vasgyárak a kohósalakot nem engedték többé a folyóba. A régi vízhasználati jogok sértetlenségének látszata így megőrződött. Az egyes gyártelepek vízhasználati jogainak nyilvántartásában sok volt a hanyagság. Amikor pl. gr, Andrássy Géza átvette apjától, Andrássy Manótól a vasgyárak irányítását,