Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

zosztási magasságát korlátozzák. Szerinte a ,,völgyzárógát szilárdsága megengedi azt, hogy mögötte magasabb vízoszlop tartassák a tervekben kitüntetettnél." Ezért helytelenítette a völgy zárógát bon levő túlfolyó küszöbe magasságának rögzítését is. A szennyezés kérdésében szakértőül felkért diósgyőri vasgyári vegyész, dr. Szász Ernő, úgy vélte, hogy a vízben lebegő vasoxid semmiféle káros hatással nincs a környező községek lakosaira, és állatállományára. Ennek ellenére az FM által már elrendelt ülepítő medencék építését kívánatosnak tartotta, míg a szennyvizek vegyi tisztítását ,,a gyári igazgatóságtól nyert adatok folytán" nem tartotta szükségesnek. Elfogadta, hogy a Hódos-patak vizében csak elenyészően kevés kénsav, sósav, vasgálic és vasklorid található, jóllehet a patakvíz végeredményben a természetes vízhasználatra alkalmatlan volt. A RMST, bár a vegyi úton történő tisztításra nem kötelezték, az ülepítőberendezések létesítését is sokallta. 1905. júliusára azonban az ülepítő mégis megépült. A pácoló helyiségekből 24 óránként kikerülő kb. 150 m

3 pácvizet föld alatti, téglából falazott és burkolt csatornán át a gyártelep kerítésétől 160 m-re, az ózd—nádasdi iparvasút mellett fekvő ülepítőmedencékbe vezették. A pácvizek a medencéken átfolyva a Hódos-patakba a 30 m hosszú ugyancsak téglából falazott nyílt csatornán jutottak be. Az új létesítmények felülvizsgálata 1906-ban történt meg. A gyár ezentúl 3—4 havonta tisztította ülepítőit vasár- és ünnepnapokon, oly időben, amikor a szennyvíztermelése szünetelt. A kivitelezésben kisebb eltérések adódtak, ami miatt az alispán módosításokat rendelt el, és a végleges engedélyokiratot 1907. január 15-én adta ki. Az új víziművek engedélyokiratának kiadásakor a lemezgyári vízszennyezést eltiltották. A vállalat vezetősége utasította is Quirin Leó gyárigazgatót, hogy a tilalmat „respectálja". Ez azonban nem következett be, mert a derítőmedencék tisztításakor oly mennyiségű kénsav és más szennyező anyag került a Hódos-patak vizébe, hogy pl. 1906-ban Járdánházán 542 liba hullott el. Az RMST 300 K kártérítést fizetett (a község 400 K-t kért), de ezzel még nem oldott meg semmit. Quirin igazgató ezért javasolta, hogy a Hódos menti községekkel egyszer s mindenkorra egyezzenek meg. Váltsák meg a lemezgyár „szennyezési jogosultságát". A vezérigazgatóság a javaslatot elvetette, mert általa az RMST maga ismerte volna be a vízszennyezés jogosulatlanságát. Kedvezőbb megoldásnak találták — és az is lett a gyakorlat —, hogy a nagyobb mértékű tisztítások előtt a lemezgyár bejelentette a szolgabírói hivatalnak szándékát. A szolgabíró pedig a tisztítás idejére kihirdette a Hódos vizének használhatatlanságát. A kényszerhelyzetből így lett szabályszerű eljárás! 1911-ben vetődött fel a borsodnádasd—mocsolyási vízimű-építés terve, azzal, hogy a járdánházai bányatelephez tartozó „Mocsolyási akna" bányavizeit a borsodnádasdi lemezgyárba vezessék be. A Hódos-patakból kivett és a vízgyűjtő medencében eddig tárolt víz ugyanis elégtelennek bizonyult. A „Mocsolyási akna" kb. 10 l/s vízmennyiséget, azaz napi 800 m

3-t adott. Föléje 400 m

3 űrtartalmú betonmedencét építettek, amelyből szivattyú vitte a vizet a lemezgyári ún. felső tóba. A víz szállítására 150 mm átmérőjű öntöttvas vezetéket terveztek. A csővezeték az ózd— borsodnádasdi iparvasút bal oldalán haladt, a bánréve—bélapátfalvai utat keresztezte, mígnem elérte a gyári vízgyűjtőt. A lemezgyár a tervek kivitelezésére az engedélyt 1911. októberében kapta meg. A víziművek 1912. decemberére készültek el. A bányavízhasználat így már semmiféle nehézséget nem okozott.