Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
A salgótarjáni gyártelep vízhasználata A salgótarjáni gyárteleppel kapcsolatban az RMST már az 1890-es évek elején szembekerült a vízszennyezés és tisztítás kérdésével. Heves megye még 1893-ban közölte a nógrádi alispánnal, hogy a Zagyva vizét a salgótarjáni kőszénbányák szennyezik. Ezért a füleki járás főszolgabírója 1894. márciusában Kisterenyénél vízmintát vett, melyből az Országos Vegykísérleti Állomás megállapította a szennyezettséget. A vizsgálatból kiderült azonban, hogy a szennyezésnek nem a feltételezett vétkes, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. József aknája az okozója, hanem az RMST salgótarjáni acélgyára, mely a Salgó-patakba nem tisztított használt üzemvizet eresztett be. Az alispán felszólította a részvénytársaságot a víztisztításra. Ettől az időtől a vízfolyások szennyezéstől való megóvása központi jelentőségű üggyé vált Salgótarjánban. A vállalat elleni panaszok egyre szaporodtak. Az RMST megkísérelte a felelősséget a szomszédos ipartelepekre hárítani, azonban ez csak részben sikerült. 1904-ben Mátraverebély község emelt panaszt az RMST ellen azzal, hogy a salgótarjáni gyártelepről kibocsátott pácvíz, bár semlegesítették, megfertőzi, rozsda színűvé festi a Zagyva vizét. Ez főként a nyári szárazság idején az állatok itatását lehetetlenné tette. A füleki járás főszolgabírója helyt adva a panasznak a vízjogi törvény 12. §-a alapján elrendelte a salgótarjáni drótgyár leállítását az esős idő beálltáig. Az RMST felháborodása nem ismert határt: „a tek. Szolgabíró Hivatalnak minden nagy hatalma mellett nincsen joga ahhoz, hogy egy virágzó üzemet egy egyszerű bejelentésre sic volo, sic jubeo beszüntethessen, és egynehány borjú kedvéért százakra menő munkásnépet keresetképtelenné tegyen" >—• hangoztatta (a salgótarjáni drótgyárban ekkor 5—600 munkás dolgozott). Az RMST nem akarta belátni; hogy az ideiglenes korlátozást mindenképpen indokolja a nagy szárazság, s hogy gyárüzeme még a Zagyva melletti szomszédos vármegyék lakosainak, állatállományának is kárára van. Az RMST tiltakozása célt ért. A főszolgabíró visszavonta a gyártelep leállítására kiadott határozatát azzal, hogy a fertőzés idején nem vettek vízmintákat, a fertőzés utólag nem állapítható meg, és a panaszlók is elálltak panaszuktól. A főszolgabíró azonban megjegyezte, hogy egy hasonló panasz miatt eljárást indítottak, amely tisztítóberendezések létesítését célozza. Baranyai István, vizslási földbirtokos 1903-ban ui. bepanaszolta a salgótarjáni acélgyárat a patakvíz szennyezése miatt. Jónásch igazgató a helyszíni szemlén kísérletet tett arra, hogy vétkesnek a salgótarjáni Egyesült Palackgyárat, valamint a Hirsch- és Frank-féle vasöntödét mondják ki, melyek a fekál-vizeket tisztítás nélkül engedték a Salgó-patakba. A szemle során azonban megállapították, hogy az RMST acélgyára — az 1895-ben kapott engedélytől eltérően — a patak vizét nemcsak a gyári kazánok táplálására, hűtésére használja, hanem mészoltásra és kénsavpác készítésére is. Bár a gyárban — a gázgenerátorok gázfejlesztése közben — keletkezett kátrányos vízből a kátrányt egy gyűjtőmedencében kiválasztották, a kátrányos víz tisztításának mértéke szintén kifogásolható volt. A kátrányt külön edényekben csak 1903 júniusától fogta fel az acélgyár. A Kultúrmérnöki Hivatal képviselője élesen bírálta az RMST-t, amiért a vizet az engedélytől eltérően használja. A Halászati Felügyelőség azt tapasztalta, hogy a Salgó-patakban a szennyeződés olymértékű, hogy kipusztítja a
