Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
viz folyik le, és 46 olyan nap adódik, amikor a barcikai és berentei malmok részére engedélyezett 2,7 m 3 /s vízmennyiséget sem lehet a folyóból kivenni. Az alispán 22 arany koronában határozta meg a kártalanítási alapösszeget, melyet a búza 1914—24. évek közötti átlagos középárfolyama alapján számítottak ki. Elvként mondotta ki, hogy „a kártalanítás ne a nyers lóerőelvonásnak, hanem a tényleges teljesítménycsökkenésnek megfelelően történjék." A 3 malomtulajdonosnak 19,69; 323,85 és 155,82 arany K kártérítést ítélt meg az alispán. A kártérítést végül is az 1929-ben módosított alispáni véghatározat emelte jogerőre, az ebből keletkezett peres ügyet pedig a Miskolci Kir. Törvényszék 1931. december 3-i ítélete zárta le. A tengeri kígyóvá növekedett ügy végetért. A sajónémetibeli vízkivételi mű összefüggései más érintett vízhasználatokkal Az RMST-t az évtizedekig elhúzódó malomkártalanítási ügy rendkívüli óvatosságra tanította. Ez a magyarázata annak, hogy 'bár a Sajónémetíben épült vízikivételi művet nem érintette közvetlenül a Csizi Jód- és Brómforrás Fürdő Rt. 1907. évi vízhasználati kérelme, mégis ellenezte azt. Az RMST attól tartott, hogy a még javában folyó kártalanítási perben a molnárok a Sajóban a csicsi vízelvonás miatt bekövetkező vízmennyiségcsökkenést is a vállalati vízkivételi mű rovására írják. A velkenyei, alsóbarcikai és sajószentpéteri malomtulajdonosok valóban tiltakoztak is a csízi vízhasználat ellen. De a molnárok most nem az RMST-t támadták, a vállalat félelme alaptalan volt. Ezért csupán ellenőrzésként kérte vízóra felszerelését. Kérését teljesítették is. Az RMST gyártelepeinek fejlesztésével összefüggött Bánréve vasútállomás csatornázása is. A MÁV által elkészített tervvel kapcsolatban az RMST kifogásolta, hogy a MÁV a Sajóba vezető szennyvízcsatorna torkolatát az RMST Sajónémetiben levő vízkivételi műve fölé kívánja tenni. Ez a megoldás sértette a vállalat érdekeit, mert a Sajónémetinél kivett vizet a gyári kolónia lakói ivásra is használták. A vállalat kérte, hogy a csatorna torkolatát helyezzék 50 m-rel a víziműve alá, amit az 1913-ban kiadott alispáni engedélyokirat figyelembe is vett. A sajónémeti víziműre a molnárokon kívül a sajóvárkonyi gazdák is panaszt tettek. A vasúti töltés áthelyezését és a Hangony-híd átépítését követelték. Előadták, hogy a center-bánszállási szárnyvonal és a center-ózdi töltés közt Sajóvárkony felé elterülő földjeik víz alatt állnak, mert az említett építmények a lefolyást akadályozzák, s hogy az ózdi gyártelepről a Hangonyba lebocsátott kátrányos vizek szétterülnek a földeken, és a szénatermés hasznavehetetlenné válik. Áteresz építésében keresték a megoldást. A bajok oka a Hangony-meder feliszapolódása, mederfenekének állandó emelkedése volt. A meder-elfajulás miatt a 23 m szabadnyílású hídnak alig a fele szolgált a víz átbocsátására, míg a többi része iszapban állt. A Hangony feliszapolódását elősegítette, hogy a bánszállási bányavíz-levezető árok a bánya laza homokhányójából sok hordalékot ragadott magával. A hordalék az ároknak a Hangony-híd alatti beömlésénél rakódott le. Az
