Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

A bányavizeket külön vezeték jutatta a drótgyárba, ahonnan az a felhasználás után a (Salgó melletti) acélgyári vízgyűjtőbe került. A pácvíz 100 rész vízben 6 rész kénsavat tartalmazott, A pácolás után töménnyé vált oldatból vasgálicot kristályosítottak ki, és a fennmaradó pácvizet mésztejjel semlegesítették s így tisztítva bocsátották vissza a Salgóba. Az RMST, hogy e sokrétű és fejlődő vízhasználatnak eleget tehessen, kérte, hogy a régi, az igényeknek már meg nem felelő, kezdetleges vízkivételi müveit átalakíthassa. Az engedélyt Nógrád megye alispánja 1895. szept. 8-án adta meg. Ennek alapján a vállalat jogot kapott arra, hogy a Salgó-patak jobbpartján zsiliptáblával elzárható vízelvezető csatornát létesíthessen. Az engedélyezett vízimű építésének felülvizsgálatát 1900. aug. 2-án tartották. Az eredeti tervektől csak annyiban tértek el, hogy a Salgó medrét — a régi helyzetéhez képest áthelyezték, mivel a gyártelepet állandóan elöntéssel fenyegette, sőt egy ízben el is öntötte. Bár Jónásch Antal gyárigazgató elmulasztotta az engedély előzetes megszerzését, a büntetéstől eltekintettek, mert a mederáthelyezésnek nem voltak káros következményei.