Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
Mivel e probléma általánosan jellemző volt, az RMST kiélezett kérdésfelvetése is Hozzájárulhatott annak rendezéséhez: a vízjogi törvény 1913. évi novellája a kisajátítási jog olyan mérvű kiterjesztését hozta, ami szinte már a törvény elvi módosításának határait érintette. A gyakorlat különben időközben már tovább is fejlesztette a törvény végrehajtásának módozatait, mint azt éppen a sajónémeti vízkivétel későbbi (1902—1905. évi) engedélyezése mutatja, mely a kártérítés mértékének megállapítását különválasztotta az engedélyezés kérdésétől — és azt magánjogi területre utalta. Az RMST késznek mutatkozott akár évenkénti, akár tőkésített kártérítés fizetésére, azonban Serényi indokolatlanul magas összeget követelt. Ezt az RMST visszautasította és a kártérítés peres úton való rendezését kívánta, amit viszont Serényi nem fogadott el, mert nézete szerint a kártérítés meghatározása az engedélyezési eljárás lényegéhez tartozó hatósági feladat. Mivel megegyezni semmiképpen nem tudtak, Borbély átmenetileg lemondott a sajónémeti vízkivétel megvalósításának tervéről. E helyett Schopper György rozsnyói püspökkel próbált egyezségre jutni az annak birtokán való vízkivétel ügyében. Az ezzel kapcsolatos reményeit azonban már előre lehűtötte Kolossváry Ödön főmérnök, aki még erre az esetre is lehetségesnek tartotta Serényi tiltakozását. A sajópüspöki vízkivétel ügye azonban nem jutott idáig, mert a püspök ellenállásán eleve megbukott. Ekkor egy a Sajó kavicsrétegébe telepítendő talajvíztermelő kút terve merült fel (mintegy 100 m-re a folyótól), melyet azonban Tetmajer igazgató nem tartott gazdaságosan megoldhatónak. Mikor az RMST által megejtett mérések bebizonyították a vállalat álláspontjának indokoltságát: kiderült ti. hogy a Serényi-féle malom rőzsegátja annyira tökéletlen, hogy az ózdi gyár számára a gáton keresztül hasznosítatlanul elfolyó víz mennyisége is elegendő lenne, Borbély újabb egyezséget ajánlott fel Serényinek, amely ismét merev visszautasításba ütközött, s így a kérdés gyors tisztázására a nehézkes közigazgatás útvesztőiben immár semmi remény nem maradt. Ekkor került napirendre mint ideiglenes és kényszermegoldás a járdánháza—ózdi vízvizeték terve, amely a vállalat járdánházi bányavizének üzemen belüli Hasznosítását célozta. A járdánháza—ózdi vízvezeték Az RMST 'nem várhatott addig, amíg a kártérítés kérdésében a ihatóság dönt: az 1894-ben megkezdett üzembővítési program sikere érdekében biztosítania kellett az üzem vízellátásának fejlesztését, mégpedig: mivel hatósági támogatásra nem számíthatott: saját hatáskörében. A bányajog értelmében ugyanis a bányavíz a bányatulajdonos tulajdona volt, s azzal szabadon rendelkezett. Ezért döntöttek tehát a bányavizek hasznosítása meliett. A tervezés során azonban kérdésessé vált, hogy a vállalat a vizet engedély nélkül a negyedik határba is elvezetheti-e? A biztonság kedvéért tehát az eladdig példa nélkül álló vízvezeték vízjogi engedélyezését is kérték. (A vállalati gyakorlatban ugyanis az ügyészt már a tervezésről tájékoztatták, hogy azok megvalósításának jogi feltételeit időben biztosíthassa.) A körültekintés indokoltnak bizonyult: a járdánházi közbirtokosság ugyanis, mely korlátlan vízhasználatot élvezett a községen átvezető patakra, valóban tiltakozott a vízvezeték ellen azt állítva, hogy a bányavizek a patak vizét viszik el. Ezért azt követelték, hogy a vízkivételt a patak alsóbb szakaszán, Adó alatt, létesítsék.
