Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
A törvény életbe léptetése után az alispán köteles volt hirdetést közzé tenni, hogy a víziművek tulajdonosai — záros határidőn belül igazolják vízhasználati jogaikat. Amennyiben pedig hatóságilag kiállított jogosítványokkal nem rendelkeztek a szokásjog alapján 20 éven át fennálló háborítatlanságot kellett igazolniok. (Természetesen, külön kérésre, igazolták a 20 éven belül létesült víziműveket is, ha a műszaki követelményeknek megfeleltek, mert a törvény célja nem a korlátozás, hanem a vízhasználatok rendezése volt.) A feladatok súlyát jellemzi, hogy az összeírásnál és engedélyezésnél négyféle módszer alakult ki: a legkönnyebben járható út a működő gyártelepek vízhasználatának igazolása volt; a második utat az úrbéri egyességek átkutatása jelentette; harmadik lehetőségként a már megszüntetett üzemek számbavétele kínálkozott; végül pedig meg kellett határozni azokat a helyeket, ahol az RMST, mint a közbirtokosság tagja — részleges vízhasználatokkal rendelkezett. Az RMST vízhasználatainak igazolása a Gömör megyei nyustyai vasöntöde és a nagyrőcei Rudna (a kieskovai vasgyár) vízhasználatának igazolásával 1891-ben kezdődött. Ezt követte a borsodnádasdi lemezgyár, az ózdi gyártelep (vízgyűjtő tó és vízvezetékrendszerének), valamint a likéri malom vízhasználatának engedélyzése. A salgótarjáni gyártelep víziműveire az engedélyt a nógrádi alispán később, csak 1895-ben adta ki. Az igazolási és engedélyezési eljárások korántsem bonyolódtak le zökkenőmentesen. Különösen akkor, ha ezek során kiderült, hogy a vállalat egyes víziműveit már régóta szünetelteti. Az FM vonatkozó rendelkezései a vízjogi törvény életbeléptetése előtt megszűnt víziművek használati jogát csak akkor ismerték el, ha a törvény életbeléptetését követő 3 év alatt a víziművet ismét üzembe helyezték. (Vagyis az ilyen „alvó" vízjogokkal kapcsolatos feudális előjogokat a törvény eltörölte), mert ellentétben állt a közérdekkel (a vízgazdálkodás érdekeivel). Az RMST azonban önálló vízgazdálkodási politikát kívánt folytatni s ezért fellebbezéseivel egészen 1896-ig elhúzta a régi hámorok vízhasználati jogának ügyét, amelyekről végleg csak ekkor mondott le. A vállalat jogtanácsosa, Marton János azonban az „alvó vízjogok" esetében rossz tanácsadónak bizonyult, amikor a gömörmegyei vasiparosok megszervezésével (1894-ben) petíciós mozgalmat kezdeményezett az országgyűlésben a vízjogi törvény módosítására: a törvényt éppen egy korszerű vízgazdálkodási szemléletű határozatában támadta — a korszerűtlen feudális előjogok védelmében. Az RMST-nek később, a felgyorsult nagyipari fejlődéssel napirendre került üzembővítések kapcsán, a saját gyakorlatából kellett megtanulnia, hogy gyakran éppen az elavult vízhasználatok állnak útjába az újabb ipari vízhasználatok keletkezésének, vagy nehezítik meg létesítésüket. Bár Borbély Lajos, már 1896-ban, a vállalat megszűnt gömöri víziművei vízjogáról való lemondás mellett foglalt állást Marton még egy 1903-as magánjogi szerződésben is megkísérelte a vízjogi törvény ez irányú rendelkezéseinek kijátszását. 1903-ban azzal a feltétellel adta bérbe Nagyrőce városának a kieskovai gyártelepet, hogy vízbér — évi 313 Ft census — fizetése fejében a város fenntartja a vállalat számára a vízesés hasznosításának előjogát. (Vagyis az általa korszerűtlenként bírált vízjogi törvény intézkedéseit éppen a feudális korban gyökerező magánjog alapján igyekezett kijátszani — előjogainak fenntartása érdekében.) A vízjogi törvény egységes és általános elvi alapokon való revíziójára később sem került sor, hanem csak a gyakorlat által felvetett ad hoc kérdésfelvetés alapján való kiegészítésére. (1913:XVIII. tc.) A legsürgetőbb probléma a környezetszennyezéssel kapcsolatos panaszok növekedése volt: az ipari termelés fejlődésével egyre több emberre és állatra veszélyes szennyező anyag került a vizekbe és a vízjog korábbi általános intézkedései nem adtak kellő útmutatást a régi elveknek az új körülmények között való alkalmazására. A másik indok az ország vízerőhasznosításának elmaradottsága volt, amelyet az ország elméleti vízerőkészletének 1897—1903 közötti felmérése tárt fel. (A Vízrajzi Osztály
