Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

medencéjét. A területért a vállalat másutt a községnek másfélszer akkora kaszálót adott. A vízgyűjtő tó létesítését indokolta, hogy a száraz nyári hónapokban a Hangony vize csaknem elapadt, — s az újonnan bővített gyártelep termelését nem tehették függővé a Hangony vízhozamától. A vízgyűjtő elsősorban a vízhozamingadozások kiküszöbölését szolgálta. Céljának 1894-ig, az újabb beruházások kezdetéig, tökéletesen megfelelt. A gyárba oldalzsilip, csatorna és szivattyú segítségével vezették be a Hangony-patak vizét, amellyel a gyári kazánokat táplálták. Borsod megye közigazgatási bizottsága a vízhasználatot 1881. szept. 19-én engedélyezte azzal a kikötéssel, hogy a vízhasználat károkat nem okozhat. Ózd és Bolyok község azonban tiltakozott a vízkivétel ellen, mert belső telkeik, réteik elvizenyősödésétől tartottak. A két község követelte, hogy a vízkivétel megvalósulása esetén a részvénytársaság a községek mentén lássa el töltésekkel a Hangony-patakot, nehogy a patak esetleges víztorlódásai veszélyeztessék a parti birtokosok rétjeit. Követelték, hogy az RMST távolítsa el a patakról az Egri Főkáptalan sajóvárkonyi malmát, hogy gyorsabb legyen a víznek lefolyása, és vállalja el az esetleges károk megtérítését. Tiltakozást jelentett be az Egri Főkáptalan is, mivel malma csaknem egész évben a vizet „fogva képes csak őrölni", s a vízelvonáshoz tehát csak kártérítés fizetése mellett járult hozzá. „Ezen esetben — hangsúlyozta — egy ilyen nemzetgazdaságilag is fontos, s a vidék pénzügyi viszonyainak emelésére is hivatott ipartelep állandó felvirágzására is szükséges mű létesítése ellen a méltóságos főkáptalannak sem lenne kifogása." Az RMST nemcsak a kártérítést vállalta, hanem kifejezte készségét, hogy 1886 után — ha kell —• örökáron átveszi a malmot, vagy hosszúlejáratú haszonbérletet köt. Hasonló ajánlatot tett az RMST a sajónémeti malom esetében is. Salgótarján vidékének vízviszonyai, csakúgy, mint Ózd vidékén, meglehetősen kedvezőtlenek voltak. Mindazonáltal a kis vízhozam a XIX. században nem okozott súlyosabb nehézségeket a termelésben, sőt annak fokozásában sem. A Salgótarjáni vasfinomítógyár a Salgó-patak vizét használta. De ahogy Ózdon, itt sem építettek a patakmederben duzzasztógátat, hanem a medernél 1,5 m-rel mélyebb fekvésű csatornán vezették el a vizet a 4000 m

3 befogadóképességű gyári vízgyűjtő medencébe; innen gőzszivattyú juttatta a tápvizet a szivattyúház tetején elhelyezett víztartóba, illetve szétágazó csőrendszer a felhasználás helyére. Salgótarjánban a vizet főleg gőzkazánok táplálására és hűtésére használták. Összefoglalva megállapítható, hogy az RMST elődvállalatai: a Rima, a Salgó és az előzőekben ismertetett kisebb, konkurrens vállalatok — a kialakult joggyakorlat elvei alapján — még a vízjog tételes szabályozása előtt is, általában biztosítani tudták üzemeik vízellátását. Vagyis érvényesíteni tudták ,,vízjogaikat" — noha e jogok gyakorlásával járó kötelességek teljesítésére nem túl sok gondot fordítottak. Kirívó jogsérelemre azért nem igen találni példát, mert az ipari vállalatok mint ,,jogi személyek" lényegében csak a korábbi természetes személyek (az egykori feudális földesurak) helyére léptek, tehát sem a jogok gyakorlása, sem a velük kapcsolatos érdekellentétek, sérelmek tekintetében lényeges változás nem történt.