Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

IX. Magyarország gazdasági és népességi viszonyai a XVIII. század elején

olyan nélkülözhetetlen tényezője volt az ipar fejlődésének, mint ahogy a fejlett, belterjes állattenyésztést (ti. a rétöntözést) és az öntözéses kertgazdálkodást is az öntözőcsatornák építése tette lehetővé. E nyugati országok csatornahálózatának méreteire jellemző, hogy a legsűrűbb hálózatú országban (pl. Hollandiában) 7 km2 területre 1 km hajózó csatorna esik.

Míg a nyugati országokban az ismertetett fejlődés ment végbe (XVIII—XIX. sz.), addig a magyarságnak a gazdasági és kulturális élet újjászervezésén, illetve inkább csak ezek előfeltételeinek megteremtésén kellett munkálkodnia. A többnyire idegen birtokosoknak legfőbb gondja az volt, hogy lakatlan földjeikre munkaerőt toborozzanak, a városok pedig a telepítési bizottságokat ostromolták — még a XVIII. század derekán is — kézművesek mielőbbi betelepítése érdekében. Még a peremvidékek viszonylag magasabb gazdasági színvonala is valahol az ország déli részének nullához közelálló és a nyugati polgárosodott társadalmak szintje között mozgott.

(Jellemző összehasonlító adat nemcsak az ország népességi, de gazdasági viszonyaira is, hogy amíg Magyarország és Erdély népsűrűsége a km2-enként 7 főt alig érte el, Angliában a népsűrűség 36 fő volt.)

Az ország középső fele csak lassán és fokozatosan tudta magát újra felküzdeni egy, a középkorban már elért, de ekkorra már elmaradottnak számító gazdasági színvonalra.

Szervezett erő nem volt, mely segítette, siettette volna ezt a folyamatot: a középkor egykori nagy gazdasági szervező tényezője az egyház, illetve a szerzetesrendek monostorai, mintagazdaságai hiányoztak: az »Ecclesia Militans« az ellenreformációval

volt elfoglalva. A régihez valamelyest hasonló nevelő hatást az egyház inkább csak az iskolai oktatáson keresztül fejtett ki. A kor nemzeti politikai szervezete a nemesi vármegye, a rendek — anyagi romlásuk miatt — képtelenek voltak minden intézkedésre, sőt a központi hatalom fejlesztését célzó gazdasági intézkedéseket is elgáncsolták, ebben látva a nemzeti ellenállás egyetlen lehetőségét, és mert később ezektől féltették nemesi kiváltságaikat. A szervező központi hatalom — a kamarai igazgatás — idegen érdekeket szolgált, idegen hivatalnokokkal, akik nem az ország újjáépítésén, hanem a birodalom kiépítésén, a monarchia egyik szélső tartományának gazdasági kihasználásán dolgoztak. De még ez irányú tevékenységük is nemcsak hogy a nemzet érdekeitől erősen eltérő irányú, hanem — az osztrák nagybirtok, a kialakuló

80