Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
II. A honfoglaló magyarság gazdasági élete
pusztákon a termelési—társadalmi viszonyok elérhető legmagasabb színvonala volt, a szlávság pedig csak éppen akkor emelkedett a magyar medencében az elérhető legmagasabb színvonalat jelentő barbárság felső fokára. Ezt nagymértékben megkönnyítette számára a táj kulturáltsága, a római örökség, valamint a Frank birodalom és az egyház szervező munkája. Ezek a tényezők azonban a letelepedéssel és I. István államszervező munkájának megkezdésével a magyarság számára is biztosították a termelés fejlesztésének lehetőségét s rövidesen eltüntették a termelési ágak arányaiban, technikájában inkább, csak a természeti viszonyok korábbi különbségéből fakadó azon eltéréseket, melyek a magyar és a szláv népek korábbi termelő tevékenységében tapasztalhatók voltak. A magyarok és a szlávok az ekés művelés és a legelőváltó gazdálkodás szintjén űzték a földművelést, s mindkettő ismerte — egyik á török, másik a római eredetű gyümölcs-, szőlő- és kertkultúrát is. Az állattenyésztés az egyiknél a helyhez kötött házi (erdei) állattartás volt, a másiknál a pusztai ridegpásztorkodás, kiegészítve azonban a házi állattartással. A földművelés és az állattenyésztés inkább csak arányaiban (a néhány állat- és növényfaj hiánya lényegtelen) különbözött egymástól a két népnél. A legjelentősebb különbség talán az irtvátnyon, illetve a ligeterdőn való termelés különbségéből fakadt: a szlá- voknál a legelőváltó gazdaságnál nagyobb szerepe volt az égető gazdálkodásnak, aminek kiegészítőjeként ők is átvették — éppen ebben az időben — a középkor legjelentősebb mezőgazdasági vívmányát, a nyomásos gazdálkodást. A termelés színvonalában való fejlettségüket azonban ellensúlyozta az éppen ekkor — ugyancsak frank hatás alatt — még csak kibontakozó társadalom- és államszervezetük kezdetlegessége, melyet az erdőlakókra jellemző primitív hadi technika nem tudott mjegvédeni. Így aztán a honfoglaló magyarság (az itt talált rokon avar, hun, székely néptöredékek segítségével) könnyűszerrel elsöpörte ezt a fiatal államszervezetet, a leigázott nép termelőerejét pedig, éppúgy, mint az államszervezet maradványait, saját termelőerői és társadalmi, illetve államszervezete kifejlesztésének szolgálatába állította.68 A magyar medence gazdaságföldrajzi viszonyainak értékére jellemző, hogy a mintegy negyedmilliónyi, 300 000 főnyi magyarság (a becslések ezzel kapcsolatban rendkívül ingadozók Molnár Erik és a marxista történetírás 200 000 főről, a régebbi történet- írás pedig 500 000 főről beszél) a levédiai és etelközi mintegy 300 000 km2-nyi terület helyett annál lényegesen kisebb, mintegy 32