Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
XVIII. Az öntözés iránti érdeklődés felébredése az 1863-as és az utána következő aszályos esztendők hatására. (Az öntözés természeti szükségessége)
A két utolsó — s Herrich által véglegesnek tekintett — terv- változat szerint a csatorna hossza 129 km volt. Fenékszintje a tiszalöki kiágazásnál 1,90 m-rel mélyebb, mint a Tisza legkisebb, 1842. évi kisvize; a Hármas-Körös kisvizéhez képest viszont az egyik változat vízszíne 1,28, a másiké pedig 0,48 m-rel magasabb. A két folyó kisvízszintje közti kereken 10 m-es magasságkülönbséget a tervező egy vagy két vízlépcsővel kívánta áthidalni. A csatorna vonala a tiszalöki kiágazástól az árvízmentes magasparton keresztül haladva jutott volna el a Hortobágy völgyébe és 39,8—66,6 km szelvények között a folyómeder felhasználásával Gyománál érte volna el a Hármas-Köröst.2154 A kéttartányú csatorna 8 771 208 Ft, a háromtartányú 9 834 457 Ft költséggel volt előirányozva a vasúti hidak, mellékcsatornák, továbbá a kisajátítás részbeni költségével, abban a reményben, hogy a területek egy részét a birtokosok ingyen engedik át. A csatornában vezethető 125,8 m3/mp vízmennyiséggel 262 500—300 000 kh terület öntözését gondolták megvalósíthatónak, az öntözővíz-mennyiséget kh-anként 0,41—0,50 lit/mp-ben állapították meg. A vízdíj magyarholdanként 1,50 Ft-ban volt előirányozva. Ebből, valamint a hajózásból és a vízierőhasznosításból várható bevételből 300 000 kh öntözése esetén a befektetett tőke 6%-os jövedelmezőségére számítottak. A terv legfőbb hibája — a különböző utólagos bírálatok szerint —, hogy a túlságos vízkivétellel elvonja a vizet a tiszai hajózástól. Ez a bírálat azonban kissé anakronisztikus, hiszen annak idején még igen kis, 100—200 tonnás uszályok bonyolították le a tiszai forgalmat. Még meglepőbb, amikor azt róják fel, hogy nem tudja a teljes öntözési idényben biztosítani a csatorna valamennyi tartányának teljes vízellátását. A cél ugyanis elsősorban a rétek- legelők (abban az időben öntözés alatt főleg rétöntözést értettek) tavaszi tároló öntözésének biztosítása, a májusi esők elmaradásának pótlása volt. (A nagy, öntözésbe újonnan bevont területek hasznosításának első idején a Szovjetunióban kialakult gyakorlat szerint, ma is ilyen tenyészidőn kívüli tároló öntözést alkalmaznak.) A feladat félreértéséből fakad —' már Lechnernél — amikor azt hibáztatja, hogy a tervezők a teljes árterület öntözéséről beszélnek, holott a csatorna — mellékcsatornák nélkül — az árterület egy részének vízellátását tudja csak biztosítani. Ez természetesen így van, de Herrich és a tervet ;^ább fejlesztő Benedek Fái is mindig a fokozatos kiépítés lehRoségét tartották szem előtt.265 Hangsúlyozták, hogy a vidék öntözését a csatorna mellett 171
