Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

XVIII. Az öntözés iránti érdeklődés felébredése az 1863-as és az utána következő aszályos esztendők hatására. (Az öntözés természeti szükségessége)

»Hónapok után ismét egy hatalmas aggodalom lépett fel a csatorna ellen — írja Herrich —, nincs víz! Boldog Isten! a Tiszának, a dal-ismerte Tiszának egyszerre vize nincs. Ennek vizsgájára egy ösmeretes szaktársunk, a jeles Wallandt Henrik küldetik. Gyors és beható munkája után kimutatja nevezett szaktársunk az aggodalmaknak a vízhiány tekintetébeni alaptalanságát. És mi történik? Ekkor rögtön valakinek eszébe jut, hogy az alsószabolcsi volt nagy ártér nevezetes része már fel van' szántva és így nincs öntözni való föld! (Az öntözésen ugyanis ekkor még elsősorban a rétöntözést értették.) Erre természetesen nem volt egyéb válasz, mint, hogy adjanak vagy 8000 írt költséget s biztos általános felvétel után majd ki fog mutattatni, hogy van-e föld és minő? Ha mi kimutattuk volna akkor, hogy van föld, én ugyan erősen hiszem, hogy azt mondották volna: igen, de levegő nincs

— mert már minden nincs meg volt ezen egyet kivéve említve; de szerencsére már ekkor a felelős magyar minisztérium kineveztetett .. .« (Sajnos azonban, mint később látni fogjuk, ez sem hozott változást a csatorna sorsában!)

Mint jellemző korképet — és ízelítőt a magyar vízépítési tervek viszontagságos sorsából — érdemesnek tartottam ideiktatni hiteles (a tervező szavaival elmondott) történetét annak, hogy miért kellett mérnökeinknek 1863 és 1867 között a tervek egész sorát (összesen 11 tervváltozatot) készíteni a tiszántúli öntözőcsatornára — és hogy az végül is miért nem valósulhatott meg.

A tiszántúli öntözőcsatorna tervének elejtése azonban akkor válik igazán megdöbbentővé, ha tudjuk, hogy a kormánynak ugyanekkor országszerte — bár rendszertelen és elégtelen méretű

— ínségmunkák egész sorát kellett elrendelnie, hogy ezzel is valamiképpen csökkentse a nép nyomorát és fenyegető forradalmi elkeseredését. Azonban gondosan ügyeltek arra, nehogy véletlenül is az ország gazdasági fejlődése szempontjából hasznos beruházásokra fordítsák ezeket a juttatásokat. Egy korabeli röpirat is foglalkozik — mégpedig egy osztrák szerző tollából — ezzel a felháborító aljassággal:263 »Alamizsnaszerű szükségmunkák helyett egy teljes csatornahálózat nagy és teljes művébe fogjunk bele!... Máskülönben lemondhatunk arról, hogy Ausztria (ti. a Monarchia) financiális sebei valaha is begyógyuljanak...« (»Ide Ausztria helyébe bátran írhatjuk Magyarországot; így is igaz e tétel ma is« mondotta hűen jellemezve ä Horthy-korszak és az önkényuralom nemzetellenességének rokonságát — Sajó Elemér az 1930-as évek válságai idején.)

170