Károlyi Zsigmond (szerk.): A szegedi árvíz 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969)

Dégen Imre: A szegedi árvíz — fordulópont a Tisza-völgy ármentesítésének történetében

A fennmaradt iratokból és a műszaki irodalomból egyaránt kiviláglik azonban, hogy a hibák forrása nem a tervek helyes műszaki és szervezési elveiben, hanem éppen az attól való eltérésben keresendő. Vásáhelyi terve a folyószabályozás és az ármentesítés, később bürokratikusán szétválasztott, feladatait az egyetlen helyes módon, egységesen kívánta megoldani. A folyó kisesésű szakaszán a kanyargó folyómeder túlfejlődött kanyarulatainak átvágásával, az esésviszonyok megjavításával, a meder esésének növelésével, a folyó pályájának rövidítésével, az árvizek levonulási idejének csökkentését, gyorsítását kívánta elérni. A töltések vonalvezetését úgy tervezte, hogy azzal egyszersmind a Tisza szabályos árvízi medrét is kialakítsa, és a környező területeket az árvizek elöntésétől megvédje. A szabadságharc idején megszakított szabályozási és ármentesítő munkákat 1850 után műszaki, szervezeti és pénzügyi szempontból egyaránt helytelen módon folytatták. Az állami feladatnak nyilvánított folyószabályozást különválasztották az árvízvédelmi töltések építésétől, amelyet viszont a társulatokba tömörült érdekeltek kizárólagos feladatává tettek. Ugyanakkor az önkényuralom politikai okokból szétrombolta a társulatokat egyesítő autonóm központi szervezetet, a Tiszavölgyi Társulatot, mely összehangolta, egységes műszaki koncepció keretébe illesztette az egyes társulatok tevékenységét. Mindezzel párosult a folyammérnöki hivatalok, a vízügyi igazgatás szervezetének leépítése, az állami ellenőrzés és irányítás lazasága, ami szabad utat nyitott a tervszerütlenségnek, a részérdekek, — elsősorban a nagybirtokosok érdekei — érvényesítésének. Az egyes társulatok töltésszelvényei eltérő méretűek voltak. A karbantartásról nem gondoskodtak. Hiányzott az árvízvédelmi készültség szervezete és az árvízi előrejelzés. Beszögellő töltésszakaszok bontották meg a hullámtér egységes vonalvezetését, a váltakozó szélességű hullámtéren torlódásokat, keresztirányú áramlásokat okozva, egyes töltésszakaszokat védhetetlenné tettek. Mindezt súlyosbította, hogy miközben rendszertelenül ugyan, de nagy lendülettel folyt a társulatok terhére végzett töltésezés, annál kevesebbet tettek az állami feladatot jelentő folyószabályozás, az átvágások kialakítása terén. Valójában ebből fakadtak a műszaki hibák: egyrészt a munka egységes terv szerinti végzésének, állami ellenőrzésének hiányából, másrészt a társulatok magukra hagyatottságából, anyagi megterhelésük és teherbírásuk aránytalanságából, erőik szétforgácsoltságából és legfőképpen a fontos állami feladat, a folyószabályozás elhanyagolásából. A Tisza-szabályozás általános hibái azonban a szegedi szakaszon fokozottan érvényesültek és a katasztrófa előidézésében sajátos helyi okokkal is párosultak. Ezek közül az egyik legdöntőbb az a jogtalanság volt, amelyet Szeged város régóta sérelmezett. A várost ugyanis olyan társulati szervezetekbe kényszerítették, amely a Szegedtől északra elterülő Pallavicini uradalom ármentesítését célozta, nagyrészt a város költségén. Ez viszont képtelenné tette a várost arra, hogy a közvetlen védelméhez szükséges gátrendszer építésének feladatával megbirkózzon. A kritikus percsorai töltésszakaszról joggal állapította meg a szeged' emlékirat, hogy ez a töltés és ez a társulat „volt az, melynek létezése a mi