Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)

3. Lecsapolások és belvízrendezések (1878—1944)

A környező magasabb területekről érkező külvizeket a medence peremén vezetett „övcsatornával" magasabb szinten fogták fel, hogy az öblözet alsó végén gravitációsan vezethessék a befogadóba. Az öblözetben magában összegyűlő vizeket pedig a terep legmélyebb vonalán, a természetes vízfolyások medrét is felhasználva vezették el „belvízlevezető csatornákkal," közvetlenül, vagy zsilip közbeiktatásával, esetleg tározón keresztül, a befogadóhoz. A lefolyás lassítása, a víz visszatartása, ill. megosztása érdekében a csatornahálózatot gyakran zsilipekkel osztották lépcsőzetes szakaszokra. Területünkön pedig — jellegzetes közép-tiszavidéki megoldásként, — a holt-medreket is bekapcsolták a rendszerbe, felhasználták a belvizek tarozására. A vízrajzilag egy-egy önálló egységet képező társulatok mérnökei a vízrendezési tervek kidolgozásánál — az alapelvek alkalmazásánál — messzemenően figyelembe vették a helyi adottságokat és lehetőségeket: a domborzatot, a talajminőséget és az öblözet vízrajzi viszonyait. Igy alakult ki területünkön a vízrendezés néhány olyan sajátossága, mely egy-egy nagyobb tájegységre jellemzőnek mondható. A Tisza jobb parti öblözetekben elsősorban a magasabb peremvidékről, olykor nagy eséssel lefutó patakok, erek vizei ellen kellett védekezni felfogó csatornákkal, ill. felfogó- vagy övcsatorna jellegű főcsatornák építésével. Ezek torkolati szakaszát, a gravitációs bevezetés érdekében, gyakran nagyobb távolságon is két töltés közé kellett fogni, míg a belvízlevezető csatornák esetében csak a torkolatban kellett zsilipet (esetleg szivattyútelepet) építeni. Az előbbi megoldások közé tartozik a Hányi, a Gerje—Perje, a Körös-ér, valamint a Vendel-foki és Tassi-éri vízfolyás szabályozása, az utóbbiak közé pedig a Sajfok és a Miller rendezése. A balparti Hortobágy—Berettyó Főcsatorna szintén övcsatornaként fogja fel és gyűjti össze a Hortobágy és a Berettyó völgyében érkező csapadékvizeket, mielőtt az öblözet mentesített területeit elérnék, (A Hortobágy—Berettyó Főcsatorna medre — mint említettük — az egész szabályozott szakaszon mindkét oldalán töltésezett s a befogadó Körösöktől zsilip és újabban árvízkapu választja el.)

108 A Tisza bal parti öblözetek nagy részében a belvízrendezés megoldásának jellegzetessége, hogy egyrészt a csatornákat lépcsőzték, másrészt a vizek visszatartására, kiegyenlítő tározókként a tiszai és körösi holt-ágakat és az egyéb tavakat, ill. medreket (pl. Kakat-ér) is felhasználták. Ezzel nemcsak a csatornák, hanem a szivattyútelepek méreteit és építési költségeit is csökkentették és fokozták a vízrendezés hatékonyságát. (A tározók sokszor igen tekintélyes befogadóképessége ugyanis mérsékelte, sőt megszüntette a belvízrendszerek érzékenységét a lökésszerű megterhelésekkel szemben.) (Nem írható ugyan javukra, de tény, hogy a Hortobágy—Berettyó mellett kialakított belvízrendszerek megtartották a régi, városhatárok szerinti tagozódást is, kivéve a Kakati belvízrendszert, amely több helység határának vizeit gyűjti össze.) A belvízlevezető műtárgyak (zsilipek, szivattyútelepek) építése és gépészeti berendezéseinek kialakítása, vízszabályozásaink történetének külön fejezete. Kialakításukban, fejlesztésükben a középtiszai mérnökök is szerepet játszottak.

110 Kezdetben az árvízkatasztrófák egy részének oka a műtárgyépítési tapasztalatok hiánya volt: Az első ún. álló zsilipek megfelelő alapozás nélkül épültek és ezért ellenfalaik a víz nyomására gyakran megrepedtek vagy bedűltek. (1861 Paszab, 1864 Halászi, Tiszabercel, 1868 Tiszabercell, 1887 Hódmezővásárhely, Kis-Tisza stb.) Ez lett a sorsa az első középtiszai