Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)

5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.2. Halászat — tógazdálkodás

Ahogy azonban a liberális kor az ármentesitö társulatok működését sem szabályozta szigorúan (egy olyan rendelkezést, amely a kubik-gödrök hal-csapdáinak és hal-temetőinek megszünetésére kötelezte volna őket — a „szabadság" korlátozásának minősítették volna . . .) ugyanúgy a halászati társulatok működését is csak „felhívásokkal ,,és ajánlásokkal" kísérelhették meg javítani és korszerűsíteni. Ennek megfelelően az eredmény és a fejlődés is igen mérsékelt volt. (Ajánlották pl. a holt ágak halivadék-nevelésre való felhasználását és publikálták az ehhez szükséges olcsó műtárgyak — zárógátak, barátzsilipek — mintaterveit stb.) A mentesített ártér holt-ágainak tógazdasági hasznosítása terén a Közép-Tiszavidéken az első a Cibakháza—sápi Halászati Társulat volt, amely a (78. sz. átvágás melletti) Cibakházi Holt-Tisza 250 ha-nyi területének hasznosítására alakult. (Ez az egyik legelső és ma is egyik legnagyobb víztározással hasznosított holt-águnk. Mai területe 165 ha.) A társulat, bár nem túl gazdaságosan — 21 kg/ha/év hozammal (1930) — a felszabadulásig működött. Ugyanebben az időben az alcsiszigeti holt kanyar évi hektáronkénti halhozama 17 kg volt. A két tiszai halászati társulat működésének gazdasági eredményeiről is csak az 1930-as évekből van adatunk: az alsó társulat (bérletben biztosított) jövedelme hektáronként csupán 4,35 P, míg a felsőé 5,02 P volt. Mint említettük a halászati törvény és a halászat újjászervezésére vonatkozó intézkedések hatása csak lassan és korlátozottan érvényesült. 1918-ban — országos viszonylatban is — csak 109, összesen 6970 ha kiterjedésű tógazdaságot tartottak nyilván, de közülük egy sem volt a KözépTiszavidéken. Az ország egykor talán leggazdagabb halászvidékén a ,,régi dicsőség" emléke annyira feledésbe merült, hogy még csak eszébe sem jutott senkinek, hogy megkísérelje újjáélesztését . . . Az említett statisztikában 115 kisebb értékű ,,le nem csapolható" halasvíz is szerepelt. Közéjük tartozott — valószínűleg egyetlen közép-tiszaiként — az említett cibakházi holt-ág.* Még a háború utáni fellendülés is jóidéig elkerülte a Közép-Tisza vidékét. Miként a háború utáni határok között megnőttek és megváltoztak a vízgazdálkodás feladatai, az ország halellátása is fokozottabban rászorult a Tiszavölgy haltermelésére. Az ország halastavainak a békeszerződés következtében elveszített 1 3-át hamar sikerült pótolni, sőt a felmerülő igények hatására tógazdálkodásunk 1930-ra jóval túlszárnyalta a korábbi szintet. Az ország 149, összesen 9500 ha-nyi halastava közül azonban még mindig nem találunk egyet sem a Közép-Tiszavidéken. (Csak a két említett tiszai halászati társulat működött itt, szerény eredménnyel, és csak a két említett holt ág — sovány — hasznosításáról van adatunk.) Még a Sajó-féle program első, tudományos vagy gyakorlati szempontból jelentősebb, kezdeményezései is kívül estek területünk határain, legfeljebb peremvidékeit érintették. A szegedi Fehér-tó 520-ha-os szikes halgazdasága után, 1934-ben létesült a Hortobágyi Tógazdaság 1320 ha területen és 374 ha öntözött legelővel. (Vízellátását a halastói tápláló csatornán át a Tiszakeszi Szivattyútelep biztosította.) Ez idő tájt kezdődött a Körös mentén a rizstermelésnek halivadék-neveléssel való összekapcsolása is — szép eredménnyel. Ezek a * Említésre méltó, hogy e kétféle halastó közti különbséget már a „Hármaskönyv" ismerte (I. 133. cím, 4. §.). L. Monográfiánk 1. füzetében a 66. lapon.)