Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.2 A késői középkor ártéri gazdálkodása és vízépítése (1242—1526)

Ahogy a magyar vizek csodálatos halbőségéről is leginkább a külföldi utazóknál olvashatunk (Galeotti, Bertrandon de la Bronquiere stb.) ugyanúgy idegennek — Ferdinánd császár egy tisztjének — kellett jönnie, hogy elámulva azon a „csodán", hogy a magyar ember a réteken halászik, a „Magyarország csodálatos vizeiről" szóló könyvében — első részletes leírását adja a foki halászatnak: „ . .. a Tisza, mikor a síkra kiont, minden helyet nemcsak vízzel tölt meg, hanem halakkal is. Ahol pedig tavat képez, mielőtt leapadna és vize visszatérne a folyó medrébe, a parasztok bizonyos rekeszek építésével akadályozzák meg azt, hogy a víz visszahúzódásakor a halak is visszamenjenek. Tehát éppen úgy fogva tartják itt a halakat, mint a halastavakban. Megesik, hogy a vonuló halak akkora tömege ütközik neki a rekesznek, hogy azt áttörve megszöknek, s ezzel tönkreteszik a parasztok munkáját és reménységét."* Persze a foki halászat nemcsak gazdasági „elvei", hanem eszközei miatt is több volt már ekkor, mint az ősi rekesztő halászat: az elzárt fokokat és nagyobb tavakat hálókkal (kerítőhálókkal) halászták le. Tehát már csak a kerítő halászat is szükségessé tette a fokok karbantartását, a halasok vizének cseréje, az elhínárosodás feliszapolódás, megakadályozása érdekében, -— amire nagy gondot fordítottak. (A hálóval nem halászható vizeket pedig ennek megfelelően nevezték el: Horgas-tó, Nádas-tó, Sulymos-tó, stb.) Az is előfordult, hogy egy-egy halast valamely szomszédos falu lakói haiásztak le orvul vagy erőszakkal, mint pl. a garamszentbenedeki apátsági jobbágyok Zunyug András ugi halastavát 1341-ben. Ebből tudjuk, hogy milyen zsákmányt is adott egy-egy ilyen lehalászás; 200 ,,nagy halat" és egy vizát. („Nagy halon" pedig — más adatok szerint — 3—4 arasznyi halat értettek, a viza méretei pedig a 10—12 lábat** is elérhették, értéke pedig, a vámtételek tanúsága szerint, azonos volt a lóéval vagy az ökörével.) Egyes oklevelek adatai azt mutatják, hogy a foki halászat, ill. a halasok létesítésének „műszaki" elvei és gyakorlata nemcsak a késő-középkorban, hanem már a korai Árpád-korban is közismertek voltak. így pl. mindkét korban ismételten olvashatunk a tavak megtöltésére (országszerte) készített árkokról: „fossura . . . per quam trahitur aqua ad paludes Ecclesiae . . ."; sőt egyes adománylevelekben — a halasok létesítésére alkalmas terepviszonyokról, adottságokról is: „loca apta ad stagna . . ." Vagyis a halasok létesítésének jogát éppen úgy adományozták — a birtokokkal együtt — mint a „malomhelyeket" illetőleg a malmok létesítésére való jogot, hiszen mindkettő helyhez (birtokhoz) kötött valami: a helyi adottságok, terepviszonyok függvénye volt. (Nem tekinthető tehát anakronizmusnak, ha a XVIII. század folyamán újjáéledő fok-gazdálkodás térképi dokumentumait is felhasználjuk a késő-középkori viszonyok megértéséhez és magyarázatához.) Külön elemzést érdemel az a gazdag információs anyag, amit a középkori szokásjogot — az évszázadok folyamán kialakult (jog) gyakorlatot — kodifikáló Werbőczy-féle „Hármaskönyv" nyújt nemcsak a halászattal, hanem általában a középkor vízhasználataival, vízimunkálataival kapcsolatban is. Az oklevélanyagban szereplő fogalmak (pl. „nagy halastavak") magyarázata mellett ez a vízhasználatoknak a gazdasági életben betöltött szerepéről (értékéről) is hű képet ad. * Wernherus, Georgius: De admirandis Hungáriáé aquis . . . Viennae, 1551. 16. p. (Említést érdemel, hogy Wernherus sokat idézett leírása éppen a Tokaj alatti, tehát a Közép-Tiszavidék halgazdagságát és halászatát ismertetil) ** A láb ~ 30 cm. (A különböző helyek és korok gyakorlata szerint 29,2 és 32,5 cm között váltakozó hosszmérték.)