Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.2 A késői középkor ártéri gazdálkodása és vízépítése (1242—1526)

A régi Magyarország legendás hírű halgazdasága tehát nem a természet „ingyen ajándéka", hanem tudatos gazdasági-műszaki tevékenység: a természettel való együttműködés — azt is mondhatnánk: vízgazdálkodás — eredménye volt. . .* A Tisza-völgy népe tehát nemcsak a Tiszát, Körösöket, stb. sőt talán nem is elsősorban a folyókat, hanem inkább a folyó menti árterületeket, „réteket" — pontosabban: fokokat, ereket, halastavakat — halászta. A halászat eszközeinek és módszereinek részletesebb leírását azonban, mint amelyek országszerte és általánosan ismertek voltak, nem találjuk meg az újabb oklevelekben sem. Csupán néhány latinra nem fordítható mesterszó — szórvány nyelvemlék — amit számunkra (már 1055-től) megmentettek. Ezek szerint is a leggyakoribb halfogó eszközök a rekesztő halászat eszközei voltak: a vész, ikervész, (helyük: a vészhely, vagy vejszehely), valamint a csege, czege, cége voltak, bár ebben az időben már gyakran szerepel a háló, vagyis a gyalom is. Míg az előbbiek (vész) a kisebb, csendesebb vagy állóvizekben készített különböző halfogó csapdák, az utóbbiak (cége) a folyókban, vagy kiszakadó ágaikban, a fokokban épített elzárások, rekesztések. (Ez a fogalom a későbbi zsilippel (csege) rokon.) És természetesen gyakran és sokféle összetételben fordul elő a „fok" elnevezés is, amely nemcsak a latin szövegekbe, de más nyelvekbe is a magyar nyelvből került át. 21. ábra. „Rekesztett fok" (Herman Ottó rajza) * Ez a nyilvánvaló megoldása tehát a Pesthy—Ortvay—

Herman és utódaik közötti hosszas vitáknak a folyó menti „halasok" valószínűtlenül nagy száma és mibenléte körül . . .