Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.2 A késői középkor ártéri gazdálkodása és vízépítése (1242—1526)

E gazdálkodási mód megértésének kulcsa a „fok" fogalma, mert az egész ártéri vízhasználat — a Corpus Juris terminológiája szerint: „vízhaszonvétel" — sőt vízhasznosítás alapja az ún. fokok és a hozzájuk csatlakozó ér- és csatornarendszerek fenntartása volt. A fokok földrajzi fogalmát* jóllehet az a műszaki irodalomban és a vízügyi tevékenység mindennapi gyakorlatában régen közismert volt •— a nyelvészet, néprajz, söt a földrajzi irodalom is csak újabban fejtette meg: gazdaságtörténeti jelentőségére pedig csak a legújabb történeti kutatások hívták fel a figyelmet. A természetes fokok, erek szerepét felismerő népi gazdálkodás céltudatos tevékenységgel szabályozta azok működését. A folyó életfolyamatai, mint a mederváltozás, partfeltöltés, feliszapolódás, stb. még a legkedvezőbb körülmények között is szükségessé tették az egyes ártéri medencék — öblözetek vízellátását: (tavainak feltöltését, rétjeinek, legelőinek megöntözését, majd fölös vizeinek levezetését) biztosító fokok és erek karbantartását. Sokszor azonban a megfelelő vízellátás csak mesterséges csatornák, árkok segítségével volt megoldható. A rendszer legkedvezőbb működésének — a minimális feliszapolódásnak és parteróziónak, a legegyenletesebb feltöltődésnek és vízlevezetésnek —• a feltétele pedig a medence alulról-felfelé való feltöltődése volt, a terep legmélyebb vonalán vezető vízfolyáson (árkon, éren, stb.) keresztül. Tipikus példái ennek a Nagykörű melletti Nagy Fok és az Anyita-fok öblözetei. A „fok-gazdálkodásnak" ez a gyakorlata egyben az árvizek kártételeit is csökkentette: azok fokozatos szétterülésének, majd lehető teljes visszavezetésének biztosításával az árhullámok magasságát és hevességét s ezzel pusztító erejét is mérsékelte. Az övzátonyok kisebb nyílásaitól eltérő típusú fokok voltak az egykori Tisza-ágak, vagy a jobb oldali mellékfolyóknak az őket keresztező Tisza-meder által „levágott" alsó szakaszai: a Sajó, Hernád, Eger és más folyók feltöltött völgye vonalán kialakuló kitörések és időszakos vízfolyások, mint pl. a T. Dob alatt a Hortobágy fokja, Rákos-fok, Csuka fokja, alább a Mirhó-fok stb. Ilyen esetekben a vízfolyásnak két fokja, pontosabban egy fokja, esetleg: ,,feje" (mint pl. a Mirhó-fok) és egy „torka"* (Mirhó-torok) is volt. (A terület népe általában még ezek esetében is a felső fok elzárására és a medencék alulról való megtöltésére törekedett.) A fok-gazdálkodás és az egész ártéri gazdálkodás, mint az már az előző kor emlékeiből is kitűnt, valójában az ősi rekesztő halászatból, ill. annak ,,tógazdálkodás" szintjére emelt sajátos helyi formájából fejlődött ki (de az később is az egész ártéri gazdálkodás legfontosabb termelési ága maradt). Ez a tógazdálkodás pedig „egyszerűen" a folyót kísérő morotvák („nagy tavak") és egyéb tavak, laposok — jó ívó és halászó vizek — rendszeres feltöltésének és lehalászásának gyakorlatából állott. A fokokat ugyanis az árvíz tetőzésének és az apadás megkezdésének pillanatában (vagyis: a medencék megtelésekor) „elrekesztették", hogy a nagy halakat kiszűrjék belőle, míg az apróbbakat — a jövő évi zsákmányt! — visszaengedték a folyóba. A népi gazdálkodás tehát felismerve a meleg és sekély vizű árterületek, ill. „réti vizek" szerepét a halállomány nevelésében — a lehalászással egyidejűleg az állomány fennmaradását, növelését is biztosította. * A fokok: a folyók, állóvizek medrét kísérő övzátonyokat átszelő nyílások, kiszakadások, amelyeken át a folyó árvize vagy a tó túlcsorduló vize a környező árterületekre, berkekbe kilép, majd visszahúzódik. Részletesen I. előbb. 1. fej. 16. p. * Vagy „töve".