Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

1. A Közép-Tiszavidék - 1.1 A Közép-Tiszavidék természeti adottságai

4. ábra. Jellegzetes tiszai fokok T. Dob és T. Lucz határában — a Vásárhelyi-féle terv hosszszelvényén (Részlet) (Rövid néhány km-es szakaszon 12 fok: a Nagy Bótáttól a Csáki fokjáig, köztük a legnagyobb tiszai fok a Hortobágy fokja. Huszár Mátyás 1829. évi javaslata alapján 1846-ban itt kezdték meg a Tisza rendszeres szabályozását.) át — a Miller vízrendszerébe. A legmélyebb helyeken azonban — lefolyás hiányában — a víz megrekedt, s állandó vízállások alakultak ki. Ilyen volt Kisér határában a Hajdú-fenék, Kürti-fenék, Büt-fenék, Pély—Tiszasüly között a Sajfok által táplált ,,Hatrongyos" mocsara és a Dóda-fenék, Ladányi-fenék, melyeket a György-ér töltött fel stb. A későbbi társulati ártérfejlesztési felmérések szerint a Sarud— Szolnok közötti árterületen az 1855. évi árvízszintnél 1,8 m-rel mélyebb „rendszeresen" elöntött terület, az ún. „mély ártér" 45 313 kh volt. A Tisza balpart fattyúágai főként a Nagykunság területét árasztották el. A Tiszadada—Tiszadob térségének fokaiból és a Hortobágy puszta vadvizeiből táplálkozó Hortobágy folyó a Sárrétbe és a Karcag—Kisújszállás között terjeszkedő „Kara János" nevű mocsárba árasztotta vizét. A Hortobágy nyugati részéből Keszi—Madaras—Kunkápolnás körzetéből a szabályozás