Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Tisza „lentség”-i szabályozója: Képessy József
Szathmáry Sámuel, a torontáli töltések megalkotója ennél szebb elismerést nem kaphatott volna: egy kiváló szakmabeli utód értékelte így a nagyra becsült előd teljesítményét! A második „rendbe” azokat a töltéseket sorolta, „melyek az anyafolyamtól kellő távolságra esnek ugyan, de jelen helyzetünkben elegendő garanciát szigorú rendeltetésükben alig találhatni”. Ezek valójában az elrongálódott, a rosszul épített vagy alig karbantartott gátak. Főleg a Maros menti erdők táján találta őket. A folyópartot megtisztították ugyan a fáktól, de, mint írja, „az elkorhadt törzsök és gyökerek üregeiben a férgek magokat bevéve, a töltést átluggatják, s ha egyéb bajt nem is, de bizonyosan szivárgásokat idéznek elő”. A marosi töltések teljes rekonstrukcióját javasolja, „annyival is inkább, hogy dimensiojuk is csekély”. Harmadik csoportként azokat a töltéseket említi, „melyek a part mellett közvetlen fekszenek, tekintet nélkül szilárdságukra”. Ezek a sorok híven érzékeltetik a Tisza alsó folyásának egyik központi kérdését: a töltések közti távolság elégtelenségét, a hullámtér gyakori összeszűkülését. Nem jó töltésköz az, amely képtelen biztosságosan befogadni és továbbszállítani a tavaszi nagy vizeket. Ezek pedig a Felső-Tisza szabályozásának következtében még nagyobb mennyiségben, még sebesebben zúdultak ezekre a részekre, mint korábban. Az általánosan elfogadott szabványok szerint a töltések közti szélességnek el kellett volna érnie a 750—800 métert. A Tiszának 26 olyan folyószakasza volt, ahol a töltésköz nem felelt meg ezeknek a követelményeknek, ebből 12, azaz csaknem a fele az Alsó-Tiszán található a Magyarkanizsától számított 150 kilométeres szakaszon. Ez a kérdés még a nyolcvanas-kilencvenes években, azaz Képessy után is rendezetlen volt. Az egyik 1880-ban keltezett miniszteri előterjesztés szerint Magyarkanizsától a torkolatig „majdnem mindenütt bellebbezni (az internálás magyarítása a XIX. század közepe táján, itt ’a megfelelő távolságra helyezni’ értelmében használják - K. Z. megjegyzése) kellene az egyik parton fennálló töltéseket, mivel ott a két parti töltések egymástól szabványos távola csak 380 méter”. Képessy idézett jelentésében részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, sőt egy lépéssel még tovább is megy, amikor leszögezi, hogy „a folyam sodrát a partoktól eltávolítani szintén feladatunknak tűzendő ki”. Tehát nemcsak a töltések közti távolságokat kell növelni, hanem törekedni kell arra is, hogy a víz lehetőleg ne áztassa állandóan a gátakat, vagy ha ez elke- rülheteden, ki kell kövezni azokat. A víz pusztító ereje kapcsán megemlíti Pádé esetét, „hol szilárdabb és jobb kinézésű töltéseket sem a Rajna vidékén, sem Hollandia folyamainál alig láttam, de lábát, illetőleg részüket a folyam annyira elmosta, hogy részben csak csüngenek: hasonlítanak egy nagy, szilárdnak látszó építményhez, amelynek erős falait, kellő alap nélkül, egy minden percben roskadásnak kitett üreg fölé építettek”. Képessy alapos helyzetjelentéséhez egy „előképezetet” is mellékelt, amelyben részletezi a megállapításaiból következő műszaki feladatokat, kimondja, hogy az összes részmunkálatokról „geodetico-hydrometricai felvételeket” kell készíteni, megnevezi és kijelöli a mérnöki kar tennivalóit, igen részletesen foglalkozik a vízügyi törvények betartásával, a kisajátítással kapcsolatos ügyekkel, s megadja az „előleges” költségvetést is. Helyzetrajza pontos képet ad a Tisza alsó szakaszáról a szabályozási munkálatok újrakezdése idején, az abszolutizmus időszakától a kiegyezésig. Vízimérnökünk, miután Törökbecsére költözött, több mint tíz évig a Tisza szabályozásának fő irányítója volt ezen a tájon. Elképzeléseiből sok minden megvalósult, még több azonban nem. Az örökös pénzhiány ugyanis állandóan fékezte, elodázta a halaszthatadan munkákat is, az ésszerűtlen takarékosság sokszor megbosszulta magát. A szabályos időközökben jelentkező nagy árvizek újra meg újra figyelmeztették az illetékeseket, hogy ezekkel a kérdésekkel nem szabad játszani, ha kimondják az á-t, akkor b-ét is mondani kell, mert ellenkező esetben jön a katasztrófa. 66
