Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)

A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal

emberek, szépen megvallották, hogy Marienfeld kellő közepén, az utcán futott le 1816-ban a Maros vize Gyukosinban.”

Néhány hónappal később keletkezett gyorsjelentésében arról Ír, hogy „míg egyfelől a Maros az Arankán és annak három ágra oszló fő vonalán és temérdek laposain csaknem Torontál megye legkeletibb részéig terülve, innét Kikindán keresztül Tóbát, Tordát, Magyar Czernyát stb. érintve több völgyületeken, de különösen Csősztelek és Magyar Czernya közt az igen mély fekvésű hídéren, mely hajdanában széles híddal és jelenleg igen erős kereszttöltéssel van ellátva az Ó-Begei laposokba tódul déli részen, ugyanakkor nyugatról a Tisza a Vince ér egyik ágazatán Novo Szellő és Topolya felül Tóbának, másik ágazatán pedig Mo- lidorf alatt (Molifalva, Molin, a talajvíz miatt széttelepítve 1961-ben - K. Z. megjegyzése) Csősztelek és Magyar Czernya közt szintén ezen laposnak, valamint Torda felől a Bogárosnak tartva a Maros vizével egyesül... Ezen egyesült két folyam vize szaporodva az Ó Begának részint lefolyó, részint pedig az új Böge által visszaszorított vizével, képezi azon lapályos tért, melynek széles völgyületei nyugat és délnyugati irányban, különösen Melence felé nyúlnak és kapcsolatot képeznek a jelenleg fennálló 3. és 4. egylet árterületével.”

Mindebből azt vonja le, hogy a társulat „déli ártér vonala az Ó-Bega jobb partján egymásra Tamásfalvától kezdve a jankahídi természetes magaslatokig, nyugati ártér vonala pedig Törökbecsétől a megye határáig, illetőleg az al-tiszai töltésvonal központjáig, Lukác- sfalváig” terjed.

E nagy műszaki munka eredményeit, tapasztalatait összegezte a Torontál megye vízrajzi ismertetése s mérnöki javallat a vízhasznosítás érdekében című könyvében, amelyet 1867-ben Kecskeméten adott ki.

Munkájában alapos és érdekes leírást ad Bánát vizeiről, ez már magában is érték, de ezt valójában azért teszi, hogy bebizonyítsa: ezen a tájon rendkívül kedvező feltételek vannak az öntözéses gazdálkodásra.

Egy helyütt elmondta, hogy „ez áldottnak látszó megyében oly képével találkozik az ínségnek, minőről szirtek vagy homokos sivatagok közt is ritkán fordul elő”. Ennek az állapotnak az okát abban látja, hogy „a zaklatott föld, mely egész erejét tulajdonosának áldozá fel, ettől pedig semmit vissza nem kaphatott, fokozatosan alább szállt erejében és értékében”. Leszögezi még azt is, hogy elmúltak azok az idők „midőn a kiszárított mocsarak szűz földje bőven termeié a repcét is”.

A XVIII. század utolsó felében végzett lecsapolási és csatornázási munkálatok ismertetése után leírja, hogy „a jelen század első negyedében nagyszerű erőfeszítéssel felépültek a marosi és a tiszai védtöltések, s Neptun uralma a begai ártér szűk keretébe szorítatott. Üjabb időkben itt is megkezdődött a harc, s a hármas szigony jelvénye elhomályosult. De a végletek találkozni szoktak — a leküzdött vízelem helyett egy másik hatalom üti fel fejét, mely szintoly erős, következményeiben szintoly romboló: az aszályosság. Elzárattak a vízelem látható és láthatatlan erecskéinek milliárdjai, az égető nap, s nedv nélküli szárító szelek szüleménye a közel 4 lábnyi elszivárgás, a laza, koromfekete, áradmányi lerakodás talaján több ölnyi mélységre süllyeszté az éltető nedvet”.

„Csalhatatlan axiómaként” vonja le a következtetést, „miszerint nem történt és nem fog történhetni sehol és soha - kontinentális kiima viszonylatok mellett — oly szabályozás, melynél a romboló, felesleges vizek megszüntetését eszközlött védmunkák felállításának első stádiumát nyomban nem kellene követni a második stádiumnak, melynek feladata kiegyenlíteni a természetnek ugrást nem ismerő kívánalma szerint a két szélsőséget, s ügyes kezekkel, mérsékelve, visszaadni a földtalajnak azt, amiből létezését nyeri - a vizet. Legyünk meggyőződve arról, miszerint oly nagymérvű folyamszabályozás, minő a Tiszáé, alföldünk rónájának melege... csak úgy lehet üdvös, ha mielőbb bekövetkezik az említett második stádium...”

48