Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal
Antalnak egy 1875. március 19-én írt jelentése szerint Csóka táján „nemcsak a fáknak korhadt gyökerei veszélyeztetik a töltés szilárdságát, hanem az egész anyatöltés fatörzsekre van építve... Kipuhatoltatott, hogy midőn 1826-1830-as években e töltésvonal közerővel fel- építetett, e helyén álló fák kivágattak és a sok kivágott fákra építetett a töltés... belsejében egész kivágott fák... találtatnak, melyek most már elkorhadván — a töltés fennállását még a kisebb áradásoknál is veszélyeztetik”. A Bach korszak idején az árvédelem általában siralmas volt a leigázott országban, a Tisza-szabályozás ügye pedig a harmadrangú ügyek szintjére süllyedt. A Tiszavölgyi Társulatot, mint tudjuk, szervezetileg szét is zúzták, nehogy a politikai ellenfelek esetleges gyülekezési helye lehessen. Az 1855 évi árvíz azonban figyelmeztetés volt, hogy az árvédelmet, a szabályzást nem lehet büntetlenül halogatni. A kormányzó az árvíz sújtotta vidékek megtekintése után lényegesen növelte a Tisza szabályozására szánt állami támogatást, a császár pedig 1856. október 9-én nyílt parancsban új szervezeti felépítést rendelt el. „...Kimondta, hogy az a rendszer, mely Hollandiában az országot polderekre osztja, Torontálban fenn nem állhat” — írta Karátsonyi László, a Felső-Torontáli Ármentesítő Társulat elnöke ezzel kapcsolatban 1862-ben. A polder fogalmán manapság a tengertől elhódított, a tenger szintjénél mélyebben fekvő, mezőgazdasági művelésre alávetett területet értünk, Hollandiában szűkebb, eredeti jelentésében önálló vízgazdálkodási egység volt. Karátsonyi nyilván ebben az értelemben használja, mintegy utalva arra, hogy a társulatot olyan szervezetbe kényszerítették, amelyben önkormányzati joga leszűkült, némely esetben teljesen meg is szűnt. Ennek a folyamatnak befejező szakaszát Karátsonyi így írja le: „...a kerületi főnök Dörfcl úr 1856. november 22-én a Marosi és a Tisza Társulatok tagjait Nagykikindára egybehívta és elnöksége alatt alapította a VI. Folyamosztály II. Építészeti Egyletet, amely 87 tagból áll és 259 678 árterületet magában foglal”. A VI. Folyamosztály a Tisza bácskai és bánáti szakaszát ölelte fel, törökbecsei székhellyel. Vezetője Képessy József főmérnök lett. A tiszai és a marosi társulat ilyen körülmények között került kapcsolatba a többszörösen is változtatott általános Tisza-szabályozási programmal, Katona Antal pedig ilyen feltételek között lett társulati mérnök 1856 májusában, majd, megalakulása után, a II. Építészeti Egylet vezető mérnöke, azaz főmérnöke. Ez tulajdonképpen a Felső-Torontáli Ármentesítő Társulat elődje, így hát a továbbiakban is ezen a néven emlegetjük. Székhelye Nagykikinda volt, itt tartotta üléseit a választmány. Elnöke, Karátsonyi László, a ma üresen álló beodrai kastélyból irányította a folyó ügyeket, szorgalmasan gyártva „titoknoka” révén az iratokat, Katona Antal hivatala pedig Törökka- nizsán volt. Ha mindehhez hozzáadom, hogy Tóth István, a marosi szakasz főmérnöke Kis- zomborban, Képessy József pedig Törökbecsén székelt, akkor elmondhatom, hogy a birodalom hivatali szervezetének egészére oly jellemző nehézkesség, hatásköri átfedés itt kicsiben is megnyilvánulhatott, bár a nehézségek egy része a lassú közlekedési eszközökkel, a telefon hiányával is magyarázható. Mi volt a dolga egy társulati főmérnöknek a Tisza-szabályozás idején? Első életrajzírója, Sárközy Imre írja idézett könyvében, hogy Katona Antal „megvetette alapját a Felső-Torontáli Ármentesítő Társulatnak, mely ma is egyike az ország legnagyobb társulatainak. 1861—62-ben az egésznek területét a bécsi katonai alappontokból kiindulva triangulálta (háromszögelés, valamely területnek háromszögekre bontása és felmérése — K. Z. megjegyzése), és az országban először műszakilag fejlesztette az árteret, elkészítette az ártéri telekkönyveket, osztály-kivonatokat és egyéni birtokíveket, melyek mindegyike úttörő munkának tekintendő”. 46
