Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A pusztapéklai rizstelep avagy az öntözés kezdete a Bácskában
mással is összefüggő öntözőrendszert lehetne létrehozni. Több részleges terv el is készült ezekben az években, amelyekben az aszálykárok figyelmeztető emlékei még elevenen éltek (a Tiszántúli Öntöző és Hajózó Csatorna, a Felső-Tisza-Körösvölgy Csatorna, a Duna—Ti- sza-csatorna terve), de ezek építésétől végül is elálltak, részben azért, mert beköszöntött az esős időszak, részben pedig mert az e célra a törvényhozás által már megszavazott összeget a helyi érdekű vasutak építésére fordították, vagyis a mezőgazdaságból átömlesztették az iparba. Mivel a „hét szűk esztendő” után a bőség évei következtek, a kínálkozó esély, hogy a több évtizedre szóló, rendszeres munkálatokkal megalapozzák az Alföldön az öntözéses gazdálkodást, menthetedenül odaveszett. Az az ország, amely a védelmi jellegű vízi munkálatokkal nemzetközi viszonylatban is kiváló eredményeket tudott felmutatni, a vízhasznosítás terén — főleg a gazdaság fejletlensége meg a tőkés fejlődés aránytalanságai miatt — a legfejletlenebbek közé tartozott Európában, s az is maradt az elkövetkező évszázadban is. Közben birodalmak dőltek össze, új országok keletkeztek. Csak egyetlenegy, kizárólag az öntözés szolgálatában álló műszaki létesítmény jött létre egy valamivel későbbi időpontban: az 1872—75 között befejezett, 68 km hosszú Ferenc József Öntöző és Hajózó Csatorna (Kissztapár és Újvidék között). Megalkotója, Türr István, mérnökeinek becslését elfogadva, azt hirdette, hogy ezzel 400 000 hold jó bácskai szántóföld öntözésére nyílik alkalom, s csak rövid idő kérdése, hogy mikor válik ez a táj egység tej jelmezzel folyó területté, a bibliai Kánaán korszerű változatává. Színes, mozgékony, belső energiákban túltengő, ellentmondásos figurája a kiegyezés után tűnt fel ezeken a tájakon. Francia és olasz mérnökökkel járta be keresztül-kasul a Duna-Tisza közét, a Temes és a Bega vidékét, gyakran hajolt munkatársaival a Balkán-félsziget térképe fölé, de nagy kedvvel forgatta Európa és Amerika földabroszát is meg a nagy vízi munkákat előterjesztő szakmunkákat. Nem volt képzett mérnök, de jól tájékozódott a műszaki kérdésekben, mint ahogy katonai műveltségét sem az akadémián szerezte, de ez nem gátolta meg a bajai kőműves legényt, hogy fényes pályát fusson be: altábornagyi rangban az olasz király szárnysegéde lett. Eleinte forradalmi, köztársasági eszmék tüzelték, Garibaldi oldalán vitézkedett, Kossuth megbízásából a Magyar Légiót szervezte, majd amikor belátta, hogy a revolúciók kora lejárt, az evolutív, polgári fejlődés híve lett. A republikánusból monarchista lett, benősült III. Napóleon császár családjába, politikusként pedig hol németellenes szövetségeket szőtt, hol a porosz császárral paktált. Nézeteit, elveit úgy váltogatta, mint a lebegő piemonti körgallérjait. Valójában egyetlen hatalmat tisztelt: a pénz uralmát. A múlt századvég befolyásos, az udvari- és pénzkörökben egyaránt jártas vállalkozó típusát személyesítette meg. Nagy kockázat, nagy jövedelem: ez volt a jelszava. Másokat is arra ösztönzött, hogy nagy fába vágják fejszéjüket: közhasznú és korszakalkotó vállalkozásokba. Egy kicsit mindig annak a hajszálvékony határvonalnak a közelében járt, amely a vállalkozást elválasztotta a szélhámosságtól, a nyílt csalástól, de ezt nem lépte át. Inkább merész kezdeményező volt, olykor légvárakat építő fantaszta, mintsem széltoló. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben mindenütt ott volt, ahol valami történt a vízhasznosítás terén. Részvénytársaságokat szervezett, építési engedélyeket váltott ki, cikkezett, javaslatokat fogalmazott meg, kampányokat vezetett le. Fővárosi tanácskozásokon, megyei gyűléseken vitte a szót, elmaradhatadan pelerinjével elegáns jelenség volt, szálas termetével, kackiás bajuszával meg egyenesen kivált környezetéből. 1868-ban előmunkálati engedélyt kapott a Duna-Adria-csatorna (a Bosna és a Neretva felduzzasztásával, egy vagy több csatornaalagút áttörésével jött volna létre) meg az adriai 138
