Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)

A pusztapéklai rizstelep avagy az öntözés kezdete a Bácskában

A Bácska már csaknem két évszázada — a nagy mocsarak lecsapolása, majd a folyók szabályozása után — a bőséges esztendők bűvkörében él, mintha meg lenne babonázva. Sorsát a mennyei harmatokra, a májusi esőkre bízza, s alig tesz valamit annak érdekében, hogy a két bővizű folyó nyújtotta előnyöket kiaknázza.

Az öntözéses gazdálkodás nálunk ugyan már több mint száz esztendős múltra tekint vissza, de ennek ügye nem sokkal mozdult előre a holtpontról, úgyhogy haladásról, fejlődésről alig beszélhetünk, csak cammogásról.

Ha bekövetkezik az a bizonyos termékeny időszak, akkor itt valóságos paradicsom támad: a síksági televény gazdagon ontja gyümölcsét, megtelnek a csűrök, aránylik a kotárka, hangosak lesznek az istállók, az ólak, a hodályok. A varázslat még az ínséges időkben is fogva tartja az embereket: a remény, hogy ismét megtelik a bőség kosara, mindennél erősebb volt, s ha jött a dúskálás ideje — s az mindig vissza-visszatért -, akkor újra erőt vett az embereken a zsíros elégedettség, a tespedt patópáloskodás.

Csak az igazán nagy katasztrófák rendítették meg a mozduladanságnak ezt az ősállapotát. Egy ilyen pillanat, a pusztító aszály korszaka a múlt század hatvanas éveiben következett be, 1863-ban már úgy tűnt, hogy a felperzselt Alföld végeláthatatlan sivataggá válik. A bőséges esztendők visszatérésébe vetett hiten ekkor támadt az első nagyobb rés. A félelem lett úrrá az embereken, új tévhitek is keletkeztek. ,A mocsarak megszüntetésével megszűnt az esőzés, és még a harmattól is megfosztották a vidéket” — hangzott el itt is, ott is.

Igazságtalanok lennénk, ha a helyzetért csak az itt élő embereket okolnánk. Az itteni „földészek” valóban nem tartoztak a társadalom legmozgékonyabb rétegei közé, de ehhez hozzá kell fűzni azt is, hogy a felemelkedés útjait gyakran mesterségesen zárták le előttük, s hogy ez a vidék, a szomszédos Bánáttal együtt, mindig a régi és új birodalmak peremvidéke volt, s innen hol Bécs, hol Budapest, hol Belgrád szívta el az éltető nedveket, s használta fel másutt, iparosításra, vasútépítésre meg hát az államháztartás, a hadsereg költségeinek fedezésére. Ez a vidék csak akkor járt jól, ha elfolyó nedveiből valamicskét visszaszivárogtattak, még akkor is, ha a szándék az volt, hogy valaminek az itteni fejlesztésével lehetővé tegyék a javak még nagyobb eláramlását.

Az 1863. évi katasztrofális aszály után sorra jelentek meg a vízimérnökök szakmunkái - köztük Képessy József A magyar Alföld hydrographiája, Vízműszaki nézetek és javallatok a földöntözés érdekében (Pest, 1867) -, amelyekben a szerzők kimutatták, hogy a Kárpátmedencében általában, de az Alföldön különösen, szinte ideálisak a vízrajzi viszonyok: a folyók összekötésével, az öntözési főcsatornák hálózatának kiépítésével több egységes és egy137