Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
ment mindenki a maga helyére. Csak esténként találkoztak a tábortűz mellett, a csendes nyári estéken még akkor sem; a kunyhó helyett a csónakokban háltak. Napközben is ki-ki önmagát látta el: reggel hallevest főztek, délre krumplis, tarhonyás, szalonnás ételeket készítettek, olykor tejeset is, ha hozzájutottak. „Azt ettünk, amit a juhászok” — mondja Czétényi András. A zsákmánnyal pénteken tértek haza, szombaton volt a piacnap, vasárnap pedig a pihenés napja következett, a családi ebéd, a borozás, a kuglizás ideje. A családi hagyomány szerint legnagyobb fogása az apának, Czétényi Istvánnak volt, nagy horgára egy 140—150 kilós harcsa akadt; három bikaborjú kitellett belőle, csak a feje 25 kilós volt, s másfél tanítói fizetést hozott. Beszélgetőtársam legnagyobb zsákmánya egy 98 kilós harcsa volt, a 70-80 kilósakat nem számolta. Volt, amikor három is beszorult a vörcsökös hálóvarsába. „Ilyenkor nem szabad kapkodni — mondja Czétényi András —, szorosan egymáshoz kell őket a csónakban elhelyezni, ha helyűk van, kidobják még a halászt • » IS. A varsa kiszúrása, azaz kihelyzése mellett még horogderéket, horogínt szokott vetni, egyszerre hármat is. Az egyenként 300 méter hosszú zsinegre 80—90 centiméter távolságra egy-egy vékonyabb zsineget, patonyt hurkol, ennek alsó végére horgot erősít. Nem nehéz kiszámítani, hogy így egyszerre ezer horog kerül a folyóba, ezer gilisztával. Ezt az eszközt egykor tököshorognak nevezték, mert a kikötött zsineget egy kantárba fogott tök tartotta fenn a víz felszínén, ezt a szerepet ma műanyag edény tölti be. Még két Czétényiről teszünk említést, akik valamilyen formában közel állnak a családi foglalkozáshoz. Czétényi Lajos, az öt fiú közül a legfiatalabbik, szintén az écskai halgazdaság alkalmazottja, de nem halász, hanem halőr. A két Becsétől Titelig tejredő 62 kilométeres Tisza- szakaszt tartja felügyelete alatt. Van bőven dolga, különösen hét végén, mert csak a halászok fogyatkoztak meg, az orvhalászok, az engedély nélküli horgászok megszaporodtak. A folyóvizek halászatának jövője egyre jobban függ majd az emberi beavatkozástól: amit az emberi kéz elrontott, azt az emberi kéznek kell helyrehoznia. A természetes ívóhelyek, a bő táplálékot termő árterületek további csökkenésének, a meglevők elhanyagolásának messzemenő következményei vannak és lesznek is. A perlaszi réten olykor százezerszámra pusztul az ivadékhal, nincs, aki gondját viselje. Az emberek teherkocsiba lapátolják, és megetetik a disznókkal. „Fájt a szívem, amikor láttam” — mondja Czétényi András, az utolsó tiszai halászok egyike. Az ívóhelyek védelme, gondozása mellett a mesterséges szaporítás, a folyók halasítása vezet a mostani helyzettől a megnyugtató megoldásig. Ennek persze csak akkor lesz értelme, ha a környezetvédelmi törvények, a megállapodások szigorú betartásával megakadályozzák a vizek további szennyeződését. Egyik a másik nélkül nem megy. A víz és a mesterséges szaporítás: életbevágóan fontos gondja ez az écskai halgazdaságnak is. A vízről, a vizek szennyezettségéről már ejtettünk néhány szót, s még vissza is térünk rá, hiszen a halgazdaság létét fenyegeti, jövője függ ettől. „Már a békáknak sem való a Bega” — mondja Mihajlo Ivanovic, a halastó magas szakképzettségű dolgozója. A vízkérdés után mindjárt a mesterséges szaporítás kérdése következik, ez a kettő is egybefonódik. „Gyengén ismerjük mi Écskán a mesterséges ívatást” - mondja Csokány István nyugalmazott halászmester. Ez a való helyzet, a szaporítás itt ma is hagyományos módon történik. Tavasszal kihelyezik az ivarérett pontyokat a fiasítóba — két hímet egy nőstényre, illetve két tejest, egy ikrást, ahogy a halászok mondják —, mivel ez a halfajta csapatosan ívik. A reggeli csendben nagy csapkodás, pezsgés jelzi az udvarlási ceremónia kezdetét, azt az izgalmi állapotot, amikor a nőstény ponty sem halvérű, a hímek pedig egymásra rontanak. 129
