Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
A nádas, a szellős határ, a közeli Császár-tó, a muzslai Betyár-rét, a Tisza menti Nagyerdő szinte tálcán kínálja a vadat: nyulat, őzet, fácánt, vadkacsát, vadlibát. Beszélgetőtársam a szárcsapaprikást dicséri, kicsinyeinek nagy a zúzája, vastag a szalonnája. A szőrme miatt kifizetődő a rókavadászat, még inkább a pézsmapocok fogása. Ez az utóbbi kiváló úszó, télen a jég alatt közlekedik, s emellett óvatos is, úgyhogy a drótvarsa elhelyezéséhez nagyon érteni kell. Elterjedt az orvvadászat és az orvhalászat is. Az olasz vadászok egy golyóért is nagy pénzt adnak. Kaszás Jánosnak néhány évvel ezelőtt jelentős mellékjövedelme származott a békafogás- ból. „Megdupláztam halászfizetésemet, mindent, amit a házban lát, ebből vettem” — mondja. A munkaidő előtt vagy után sokat éjjelezett, karbidlámpájával járta a tavakat, a csatornákat, és kilószámra dobálta a vállán függő tolórugós fedelű fémedénybe az ínyencfalatnak számító kétéltűeket. A fiatalos erőfeszítések ideje lejárt, figyelmét most a méhese köti le, meg a ház körüli pompás gyümölcsöskertje. És persze munkahelye is: a haltenyésztésről legalább olyan szakértelemmel beszél, ha nem jobban, mint a nád hasznosításáról, a kubikmunkáról, a békákról, a körtepálinka készítéséről. Egy sorba kerülhet-e a Tisza a halastóval? És egyáltalán a természetes vizek halászának és a tógazdaság dolgozójának mi köze van egymáshoz? Nem sok, csak annyi, hogy egy kalap alá tartoznak, egy vállalat kötelékébe. Az écskai halgazdaság igazgatja ideiglenesen a természetes vizek egy részét — a Begát, a Temest meg a Tiszát is a törökbecsei duzzasztógáttal a torkolatig. A halászat joga tartozik hatáskörébe. Ez nagyjából a kapocs közöttük, egyébként sok tekintetben elütnek egymástól, jóllehet halász az egyik is, a másik is. A pontygazdaság dolgozója ugyanis már inkább hajlik egy másik szakma, az állattenyésztés felé, mivelhogy a legfőbb dolga a szaporítás, a takarmányozás, a nevelés. A folyami halásznak, úgy is mondhatnánk, hogy az igazi halásznak, minderre nincs gondja, az ő dolga az, hogy kifogja a vadon termett halat, úgy, ahogy azt már évezredek óta teszik az emberek. Igaz, a halastóból is ki kell emelni a halat, ez náluk még ma is megerőltető fizikai munka, de a kimenetel ebben az esetben egy pillanatig sem kétséges. Még az a hal is, amely ösztönösen kiveti magát a hálóból, legközelebb újra kifogható, nem menekülhet sehova, „ólban” van. A folyami halászat még napjainkban is megőrzött valamit az ember és a természet örökös küzdelmének izgalmából, a tógazdasági halászat viszont szolgálatába fogta a természet erőit, termeléssé vált. Ez az utóbbi van növekvőben, az előbbi pedig fogyóban. A jugoszláviai Tisza-szakaszon ma már csupán öt ember foglalkozik hivatásszerűen halászattal. Azok is csak a törökbecsei duzzasztógáttól a torkolatig terjedő részen. Nincsenek olyan sokan, hogy ne lehetne őket név szerint is felsorolni: Czétényi András Titelen, Romoda István Lökön (Sajkáslak), Zarko Matijev Aradacon, Simon Péter Zrenjaninban, Mileta Ta- pavicki Eleméren dolgozik. A Törökbecsétől az országhatárig elnyúló szakaszon egy halász sincs, ez a duzzasztott rész a horgászok birodalma. 1969-ben, a titeli halászszövetkezet felszámolásakor még 80 halász volt. Czétényi András egy régi halászdinasztia sarja. Öregapja, Czétényi Gergő még a századforduló táján költözött Zentárói Titelre, néhány társával együtt. A mai Halász utcát, ahol letelepedtek, egykor Zentai köznek nevezték. Az öreg Gergőnek három fia volt, mind a három halász lett. Az egyiknek, Czétényi Istvánnak három lánya mellett öt fia született — István, János, Ferenc, András, Lajos —, ők is valamennyien apjuk foglalkozását örökölték. A hat Czétényi, az apa és az öt fiú, a két világháború között minden hétfőn három csónakkal fölevezett a tiszai halásztanyáig, a sárral betapasztott nádkunyhóig, onnan pedig 128
