Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
Bega és a Tisza árterülete volt, a nagy vizek idején földjét még a Duna is áztatta, miután hatalmas erejével visszaszorította a másik két folyó árját. A Beg a medrét a kisebb vizek idején is keresni kellett: a Fehér-tóba veszett, de sokszor a torkolat táján sem lehetett megtalálni. A 19. század első éveiben a mai Belő Blato és Periasz közötd részen a határőrvidék emberei négy kilométer hosszúságban rőzsetöltés közé fogták, szinte megjelölték a medret, hogy a Temesvár és a Tisza közti hajóforgalom az áradás idején se akadjon el. 1814-ben a temesvári műszaki hivatal egy 15,2 kilométer hosszú gátat épített a torkolat felé, azaz pontosabban: vontatómat. Ilyen természeti viszonyok uralkodtak még a 19. század derekán is, úgyhogy ez a terület emberi településnek alkalmatlan volt. A falut csak 1866-ban telepítették a szabályozás után létrejött kincstári területeken, de már 1876-ban elmosta a nagy árvíz, elnéptelenedett. 1887- ben újratelepítették, s azóta áll, immár száz éve. Elisenheim volt az első neve, később To- rontál-Erzsébetlak, Nagyerzsébedak, 1922 óta pedig Belő Blato néven jegyezték. A magyar lakosság is ezen a néven ismeri faluját, az Erzsébetlak nem használatos, alighanem a négyajkú lakosság — szlovákok, szerbek, magyarok, bolgárok lakják a falut - valamilyen hallgatólagos konszenzusa alapján. A vízjárta szikes földek sohasem nyújtottak biztonságos alapot a megélhetésre, a többségnek mindig kiegészítő kereset után kellett néznie. Itt a szegény ember télen nádat vágott, nyáron kubikolt. A felszabadulás után sokan elszegődtek éves munkásnak a halgazdaságban, a helyi nádfeldolgozó üzemben, a városi gyárban. Közben tovább űzték, most már mellék- foglalkozásként, a mezőgazdaságot meg a népi önellátás sokféle módját is — a vízi, mezei és erdei gyűjtögetést, a halászatot és a vadászatot. Az 52 éves Kaszás János szinte megtestesíd a kenyérkereső embernek ezt az igyekvő, mindenhez értő típusát, mivel sok foglalkozást, ismeretet, tapasztalatot egyesít magában. „Más útja nincs is a szegény embernek, ha fel akar vergődni” — adja meg mindjárt ennek az életmódnak a magyarázatát is. Kőművesnek tanult, de már több mint húsz éve halász. Előtte is és közben is végigjárta a blatói kétkezi munkások útját, s ma is mindent csinál, ami erejéből futja, és aminek értelmét látja. Egy időben nádvágással foglakozott, Szabó Mátyás, Kovács József és Ritz Imre mellett az egyik bandagazda bolt. A nád termés betakarítása decembertől februárig tart. Akkoriban a halgazdaságnak vágták a nádat, a négy bandában minegy 180—200 ember szövetkezett. Kemény és küzdelmes munka volt ez mindig, a befagyott tavon, a jeges vízben jól meg kellett fogni a nádvágó, azaz a gyalázka rövid nyelét. Az volt a vigasztaló benne, hogy jól fizetett, sőt a vágás után következő munkáért is járt pénz: a hordásért, a hasogatásért, a farkvágásért, az uszályok rakodásáért. Mindez nyolc hónapig is eltartott, de munka nélkül ezután sem maradtak, mert kezdődött az idénymunka a halgazdaságban. Manapság a helyi nádfeldolgozó üzem szervezésében folyik a nádaratás, kombájnnal is, kiskaszával is. Amit betakarítanak, azt nagyobbára fel is dolgozzák, külföldre, belföldre készárut szállítanak: stukatúrt, szigetelőlemezt, spanyolfalat. A faluban ma is sok mindenre használják a nádat: tetőfedésre, kerítésnek, mellékhelyiségek építésére, tüzelésre, gang elé napellenzőnek, paradicsomkaró helyett támasztéknek. A nád mellett a sást, a gyékényt is hasznosítják, a szomszédos falvak kertészei még tavaly is igényelték a melegágyi gyékényponyvát, a hasurát. ,A nádvágásnál csak a kubikolás nehezebb” - mondja Kaszás János, aki egy évig kor- délyos volt. Becslése szerint egykor a falu lakosságának 60 százaléka „földesztergályos” volt, ma is szép számban vannak, csakhogy átalakultak a közművek, az építőipar, a posta dolgozóivá. 127
