Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
telepesnek nevezhetjük, megkülönböztetve az első telepesektől, a katolikus bolgároktól, akik a török uralom elől menekülve 1737-ben érkeztek a monarchiába, és Mária Terézia több kiváltság egyidejű adományozásával a temesi Vingát és a torontáli Óbesenyőt jelölte ki részükre lakhelyül. A melegágyas, öntözéses zöldségtermesztés jó talajra talált az egykori kertészfaluban. Ma a lukácsfalviak nagy mennyiségben szállítják a paradicsomot, karfiolt, káposztát meg a padlizsánt Szabadkára, Kikindára, Zrenjaninba, Becsére, Újvidékre, Belgrádba, illetve az ottani kereskedelmi vállalatok, hűtőházak éttermek részére. Mivel földműves-szövetkezet nincs a faluban, mindenki úgy értékesíti terményét, ahogy tudja. Ezzel magyarázható, hogy ebben a 700 lelket számláló csöppnyi faluban van négyöt teherkocsi, húsz kombi, ötven személygépkocsi, ezek zöme is karaván karosszériával van ellátva. A központi fűtésű üvegházak, a fóliasátrak utcahossznyi sora jelzi a termesztés arányait. A jólétet a fenyősoros Nagyutca sok szép háza tükrözi. A halászok a falu másik részében, a Bara soron laknak, közel a Fehér-tóhoz, azaz a Nagybarához, ahogy még nevezik. Szerény hajlékaik mögött a veteményesben ők is kertészkednek, de ez az önellátás szolgálatában áll. A keresetet egészítik ki vele, amely mindig alacsony volt, erősen rászorult a pótlásra. Naponta teszik meg az utat a Fehér-tó egyik partjától a másikra, a lakóhelytől a munkahelyig. Nyári út vezet oda a töltés koronáján, kerékpárral, motorral könnyen járható, de ha esik, megáll a tudomány, az út csak gyalog vagy traktoron tehető meg. Ilyen gond télen nincs, akkor át lehet vágni a tó jegén. Munkahelyük a szabad ég alatt van, mint a földműveseknek, de örökösen vízben gázolnak, ha esik, ha fúj, helyt kell állniuk, télen sem pihenhetnek, ekkor a hálókat a lékvágó szerszámokkal cserélik fel. Szinte elkerülhetetlen a reuma, az ízületi csúz és más hasonló betegség, ennek folytán a nyugdíj sem öregségi, hanem rendszerint rokkantsági. „Nem ember az, aki itt húsz évet eltölt” — mondja Csokány Mihály halász. Csak a csősznek valamivel könnyebb a dolga, de veszélyesebb is. A tolvajok ugyanis, ha tetten érik őket, gyakran szembeszegülnek vele, helyben is hagyják, ha nem vigyáz magára. Azok számára, akik az élet könnyebbik felét nézik, nagy kihívás a tavi ponty, olykor zsákszámra viszik kerékpáron, autóval a dézsmát. Muzslán szinte rendszeresen lehet ilyen halat venni, olcsóbban, mint a boltban. Valamikor a halászszakma apáról fiúra szállt. Ez ma sem ritkaság, de mivel a választás lehetősége megnagyobbodott, a fiatalok közül sokan elmentek a városba dolgozni. Ha nem volt szakképesítésük, márpedig ritkán volt, akkor nem jártak sokkal jobban, de legalább fedél van a fejük felett. A munka és a napi ingázás után újabb dolog után kell nézniük. Ha földjük van, tavasszal veszik ki az évi szabadságot, ha nincs, akkor télen, a nádvágás idején. Feleségük napszámba jár a kertészekhez, idénymunkát vállal a halgazdaságban. így élnek, küszködnek a maguk módján a lukácsi kertészek és halászok. Egy gondosabban megrajzolt kép természetesen árnyaltabb lehetne: a két réteg között sok az átmenet, az átszövődés. Ez a mostani szemmel látható különbségeket mutat a dolgozó emberek két csoportja között. Lukácsfalva mellett Erzsébetlak, azaz Belő Blato a halgazdaság másik munkaerőforrása. Bárkit is szólítunk meg a szabad ég alatti munkahelyen, csakhamar kiderül róla, hogy vagy az egyik, vagy a másik faluból való. „A két település adja a munkaszervezet állományának 90 százalékát” — mondja Aleksandar Marosan mérnök. így aztán az écskai halászok, ha jobban megnézzük, nem is écskaiak, hanem lukácsiak, blatóiak. Belő Blato a névadó Fehér-tó déli részén fekszik, vizek közé épült, határa egykor a 126
