Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
a táskások, a szíjgyártók, a késesek, a gombkötők, a művirágkészítők, a pulóvereket, kardigánokat gépi úton előállító kötőmesterek is. A gyerekek semmi pénzért sem maradtak volna ki a vásári izgalmakból, bár az ő napjaik mindig zsúfoltak voltak, teli mindenféle játékkal. Ha a pádéi fiúk azt mondták: „Megyünk a kompra”, akkor ezen a Tisza-parti barangolást értették, esetleg azt is, hogy a nagyerdőben fognak varjúfészket rabolni. Egyre növekedett a jószágforgalom is. Az adaiak Jázovón vették a lovakat, Bánátból hozták a borjakat is. Ezt még a zárlatok idején is megtehették, csak ki kellett várni, hogy az a révész legyen szolgálatban, aki egy kis borravalóért szemet huny a szabálytalanságon. A csókái szalámigyárba a pádéi kompon át szállították a bácskai lábasjószágot, mert akkor a mai zentai hídnak még híre sem volt, az ottani révnek pedig nem volt alkalmas lejárata. A forgalom télen sem szünetelt. Az utasokat, ameddig csak közlekedni lehetett a jégtáblák között, nagy ladikon vitték a túlsó partra. Ha beállt a Tisza, a révészek megkezdték a jég vastagítását, azaz hizlalását. Szalmát, pelyvát szórtak rá, megöntözték, s ezt a műveletet az elkövetkező napokban többször megismételték. Ezután homokot hintettek rá, esedeg cun- dert, azaz salakot, amelyet teherkocsival a csókái téglagyárból szállítottak. Ezen az úton ezerszámra terelték át a sertést, százszámra a szarvasmarhát a csókái vágóhídra. A bikákat hosszú sorban, egyenként vezették át, némelyik elérte a nyolc mázsát is. „Durrogott alattuk a jég” — mondja Jankó András. Az emberek is gyakran használták, gyalogosan, kerékpárt tolva maguk mellett, vagy a kantár szárát fogva, ha kocsistul, lovastul jártak. Átfutott rajta a terepjáró, a személygépkocsi, olykor a teherautó is. A szánkó nem volt ritkaság, ezen szállították a morzsolót, a disznóvágó nagyteknőt rénfástul, meg a mentafőző kazánt az illóolaj párlására. Ha jött az olvadás, elnéptelenedett a „csinált út”, a vakmerőbbeket viszont a jégre helyezett keresztekkel figyelmeztették a veszélyre. Ahol nagy a forgalom, ott elkerülheteden a baleset is. A lovak jó úszók, de félnek a víztől, a kompon feszült nyugalommal állnak. Némelyik azonban megbokrosodik, ekkor kész a baj: nekiugranak a Tiszának. Ilyenkor gyorsan megszabadítják terhétől, a kocsi, ha nehezebb, elmerül, a fa, a kukoricaszár pedig elúszik a folyón. Egyszer egy Becséről Kikindára tartó sörös teherautó a már kikötött kompnál, rükvercelés közben, a Tiszába fordult. A népi emlékezet nehezen ellenőrizhető adatai szerint a révészek még hetekig szedték a hűtött sört a Tisza homokjából. Egy messzi vidékről érkezett kamion viszont soron kívül, a várakozók nagy megrökönyödésére, teljes sebességgel ráhajtott a kompra, onnan pedig egyenest a Tiszába. Amikor vezetőjét nagy üggyel-bajjal kimentették, és magához tért, ezt mondta: „Azt hittem, hogy híd van előttem...” A termelési és kereskedelmi kapcsolatok mellett a közvetlen népi érintkezésnek még sok formája, alkalma fűződött a révhelyhez, kezdve a születéstől a temetésig. Ha a menyasszonyért történetesen jégzajláskor mentek a Bácskába, akkor a révész ok- vedenül odaszólt a vőfélynek: .Addig gyertek, míg világos van.” Csakugyan, a lakodalmasok a korai szürkületben megérkeztek a partra, úgyhogy a ladikon — a hézagok közt kígyózva — idejében átkormányozhatta őket a túloldalra, ahol már fújták a rezesek, kurjongatott a násznép, s persze a menyegzői vacsorára magukkal vitték a szolgálatkész kompmestert is. A nyár idején ilyen megkötések nem voltak. Ha a leány beleegyezett, hogy a szombad táncmulatság után megszökik a fiúval, akkor a legény szólt a révésznek, s az, miután illő jutalmat kapott, türelmesen megvárta őket, még puha gyapjútakarót is vetett a karos ladik padjára. A fiatalok azon bújtak össze, s hol a sejtelmes csillagokban, hol egymásban vélték látni az örökkévalóságot. Ök aztán igazán réven át jutottak révbe. 108
