Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
hivatkozott, hogy 1889-ben „a kívánalmaknak megfelelően” nyerték el a vámszedési jogot, s kérte, hogy mentsék fel az igazoló iratok újbóli beterjesztése alól, mivel azok „a fent hivatkozott évbeli határozat mellett elfekszenek”. Mindennek nem sok foganatja lett, a ma- gyarpadéi és a szerbpadéi községi elöljáróságnak 1892 szeptemberében aláírásokkal, pecsétekkel kellett igazolnia a révjog keletkezését, sőt még 1896-ból is van egy alispáni bizonylat arról, hogy „a padéi-adai rév, illetve vámszedési jog több mint 50 év óta a törvényhatóság tudta és ellentmondása nélkül háborítatlanul gyakoroltatik”. Az alispáni hivatalnak a kilencvenes évek kezdetén keletkezett vaskos tárgymutatóiban igen sok kompra vonatkozó bejegyzés van, főleg a vámszedési jog igazolásáról szóló iratokról, a kompok mérnöki leírásáról, a vámdíjtételek megállapításáról, de még a hidakról és a kompokról szóló háromhavi jelentésekről is. Ezeket azonban, sajnos, nem őrizték meg. A szűkszavú bejegyzésekből azonban két, számunkra érdekes adatot lehetett kihámozni: — 1892-ben a pádéi komp bérlője Spitzer Ignác volt; — a már felsorolt 13 komp mellett még ötről szerzünk tudomást: az ürményháziról, a lajosfalviról (Padina), a franzfeldiről (Kacarevo), a kubiniról (Kovin), a farkasdiról (Farkaz- din). A kilencvenes évek emlegetése nemcsak azt jelenti, hogy közeleg a századforduló — amikor a XIX. század évei úgy fogytak, mint mostanság a XX. század évei —, hanem azt is, hogy közeledünk a pádéi komp történetének egy fontos fordulópontjához, amikor is a régi helyéről a mostanira került. „1898-ban kezdte a vármegye a nagykikindai—adai utat kiépíteni — írja Herresbacher Sándor. — Ekkor tétetett át a kompjárat az Alsó-Tiszától a zsilip mellé, a bácskai oldalon is kiépült az egyenes út Adára...” A huszonhét kilométeres hosszú, kavicsolt út építése öt évig tartott, 1903-ban adták át a forgalomnak, a helytörténeti krónika írója erre az évre teszi a komp áthelyezését. Ebből az időszakból, pontosabban 1896-ból maradt fenn az első műszaki leírás mindkét rév — a régi és a tervezett új — „topografikus fekvéséről” és „az átkelési eszközök felszereléséről”. Mindkettőt Petrás András adai okleveles mérnök készítette. Milyen is volt egy révhely a XIX. század végén, mi tartozott hozzá? ,Az átkelést vezető kötél, mely a Tiszán feszítve van - áll a leírásban -, háromas fonatú, jó karban levő, 5,5 cm átmérőjű, mely a Bács-Bodrog vármegyei oldalon erős vasmacskához, a Toron tál megyei oldalon pedig feszítő gugolyához (gugorához, hengercsigához, ennek segítségével mozgatták a kompot — K. Z. megjegyzése) van erősítve, a kifeszített kötél közepes és kis víz alkalmából 240-280 méter hossz között váltakozik, míg áradási víznél, ha az ártér ellepetik, 450—480 hosszú.” A parti felszerelés része mindkét oldalon egy-egy négy bordás feljáróhíd és két-két vasalt fejű kikötőcölöp. A leltárhoz még nagy vaskalapács, ásó, lapát és kapa tartozott, meg tartalékkötél is. „Százhúsz folyóméter új révkötél tarttatik” — közli a leírás szerzője. A révhelyen két komp közlekedik, egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobbik 17 méter hosszú, közepén csaknem 5 méter széles. „Tizenhét jó karban levő bordára (burkonya) tölgyfadeszkából van... felépítve”, az oldalkereten erős korlát van. „Maximális hordképessége jelenlegi állapotban 230 mázsa, vagyis 170 ember, vagy 25 darab nagymarha, 300 kisebb lábasjószág, 6 üres szekér vagy 3 jól megterhelt szekér”. A kisebb komp teherbíró képessége 180 métermázsa volt, vagyis 120 embert, 4 üres vagy 2 megterhelt szekeret, 15 nagyobb vagy 70 kisebb lábasjószágot vihetett át a túlsó partra. Mindkét komphoz tartozott „két darab bakcsiga (bakemelő, csörlő, azaz kézi hajtású emelőgép, amelyet manapság a német Flaschenzug alapján flasnicugnak neveznek a pádéi 100
